2 fejezet.

- sziasztok.- köszöntem, majd leültem velük szembe.
Kicsit meglepődtem, mert már egy ideje,hogy anyám, és apám nem látogatnak.
- szia kicsim.- köszönt anyám.- hogy érzed magad ?
Sose szerettem ezt az álszent aggodalmat.
- köszönöm meg vagyok.Jól érzem magam.- mosolyodtam el.- Minek köszönhetem a látogatásotokat?
-khm.- apám megköszörülte a torkát, amit általában csak akkor tesz, ha komoly dolgokról kell beszélnie.- A szomszédok kiderítették,hogy ide kerültél, ebbe az intézetbe.
Nem vet ránk jó fényt, szóval egy ideig hanyagolnunk kell a látogatásodat.- fejezte be.
Na igen ez meg a másik, apám és anyám sznobok voltak.Mindig ügyeltek arra,hogy semmi rosszat ne lehessen mondani rájuk, de ez azért sziven ütött.
- Ezt remélem nem mondjátok komolyan.- döbbentem le.Kezdtem kapkodni a levegőt, egyszerűen nem tudtam elhinni,hogy apám és anyám ilyenek.
-Carrie muszáj megértened, apád most van a karriere csúcsán, és nem jönne jól most ha kiderülne ott is,hogy a lánya elmegyógyintézetbe van.- magyarázta anyám.
-Nincsen semmi bajom !! - üvöltöttem, majd felálltam az asztaltól és elrúgtam a széket.Innentől kezdve már csak percek voltak hátra,hogy jöjjenek az ápolók, és nyugtató injekciót adjanak.- Ti dugtatok be ide két évvel ezelőtt a semmiért.Ha nem kerültem volna ide, nem kéne most azon agyalni,hogy-hogyan titkoljuk el a lányunk nyomorult létezését !!.- Szinte már teli torokból üvöltöttem.Nem tudom mi ütött belém, de hamar felkaptam a vizet.Bár gondoljunk bele, az én helyzetembe mindenki így reagált volna.
- Ha nem viselkedtél volna úgy annak idején, nem lennél most itt , és nem kéne szégyenkeznie az egész családnak !!- vágott vissza apám.
Ez szintén sziven ütött.Apám és anyám felálltak, majd kisétáltak az ajtón, valószinüleg utoljára, többet nem jönnek.
Egy pillanatra csak álltam és az utolsó mondata csengett a fejemben." nem kéne szégyenkeznie az egész családnak ".
Jött két férfi ápoló, az egyik le akart fogni, de látta,hogy nem tanusitok ellenállást.
A másik pedig a karomba nyomta az injekciót.
Kezdtem magam fáradtan érezni, a két ápoló pedig a szobámba vittek és bezártak.
Az ágyban feküdve, nem tudtam elhinni,hogy magamra maradtam.Oké tisztában voltam vele, hogy így a két év alatt, akik látogattak barátaim
egyre ritkábban jöttek, a végén pedig már egyáltalán nem látogattak.Csak a szüleim jöttek , de ők sem olyan gyakran, most pedig már ők sem fognak.
Rájöttem,hogy muszáj lesz megszoknom, hogy sokáig soha nem fog velem maradni senki.Egyszer mindenki elhagy.
Amikor felébredtem már sötét volt, beszélni akartam Jacksonnal, el akartam mondani neki mi történt.
Ki mentem a szobából, egyenesen az ebédlőbe de nem volt ott.
A szobájához mentem, de ott sem volt, kezdtem aggódni.
Megkérdeztem egy ápolót.
- ne haragudjon.. nem tudja véletlenül,hogy hol van Jackson Holloway ?
A papírjait kezdte lapozgatni, szinte órákba tűnt.
-Jackson Holloway...Igen, éppen Dr.Emily Cortney vizsgálja.- mondta majd el ment.
Remek, gondoltam.Most ő ül a pszichiáternél.Leültem a zongorához, még fél óra volt takarodóig, ezért nagyon reméltem,hogy még tudok beszélni Jacksonnal.
Elkezdtem játszani egy régi altató dalt.Ha rossz kedvem volt mindig ezt játszottam.
Teltek a percek, és Jackson le ült mellém.Abba hagytam a zongorázást, de nem néztem rá fel.
- mi történt ? - kérdezte.Szinte mindig észre vette ha valami bánt.- mondd el kérlek.
- Anyámék meglátogattak.- böktem ki.
- de hisz ez jó hír.Miért vagy akkor letörve ? - Kérdezte.- Délután nagyon eltűntél, pedig kerestelek.
A könnyeim folyni kezdtek, a torkomban pedig egyre csak nőtt a gombóc.
-Kijelentették..hogy többet nem látogatnak meg, mert ha híre megy apám munka helyén,hogy van egy lánya aki elmegyógyintézetbe van, akkor az rossz hatással lesz a karrierére.- mondtam.- Elkezdtem kiabálni, és az ápolók lenyugtattak,majd a szobámba vittek.
- szóval ki voltál ütve.- bólogatott.-Sajnálom.- megölelt.
- ezen nincs mit sajnálni.Ez is csak azt jelenti,hogy meg kell tanulnom,sokáig nem fog velem maradni senki.- keseredtem el.Szorosabban bújtam hozzá.
Az arcomat a vállába temettem.Véget nem érő pillanatnak tűnt ez a perc.
- ez butaság.- simogatta a hátam.- rám mindig számíthatsz.Ezt jól jegyezd meg világos ?
- De egyszer te is kikerülsz innen, és előbb mint én.Akkor pedig egyedül leszek..megint.Új életet kezdesz és többet soha nem látlak.- dünnyögtem a vállába.
Jackson eltolt magától, és közel hajolt hozzám.Egymás szemét bámultuk, majd megszólalt.
- Soha nem foglak elhagyni.Ha segítség kell szólj, ha szükséged van valamire, szólj.Akármi van, én mindig veled leszek.- elmosolyodott, majd arcon csókolt.
- annyira rendes vagy.-Elpirultam.Ennyire még soha nem volt kedves és őszinte hozzám senki. Szokatlan volt ez a dolog, de rendkívül jól esett.
- Barátok vagyunk.Én pedig meg tanultam a régi sötét korszakból,hogy egy barát kincs.- kinézett az ablakon, láttam komolyan gondolja ezt a dolgot.
Megöleltem, percekig így voltunk.
- 9 óra van, takarodó mindenki menjen a szobájába.- mondta az egyik ápoló.
Az emberek sorban felálltak, majd mindenki indult a saját szobájába.
- ahj... megint egyedül.- szomorodtam el.
- az éjszakát ki kell bírnod.- mosolygott.- reggel találkozunk és nem leszel egyedül.-homlokon csókolt majd elindult.
- Jackson várj.- szóltam.Megállt,felém fordult.- köszönöm.- csak ennyit bírtam kinyögni.
Csak bólintott és újra elindult az enyémmel ellenkező irányba.
Lassan én is lépkedni kezdtem, közbe zakatolt az agyam.Oda mentem a nővér pulthoz elvettem a gyógyszeremet, gyors lenyeltem, majd indultam a szobámba.
Az ablakpárkányban ültem, valahogy nem tudtam még aludni, egyszerűen nem voltam fáradt.Teli hold volt, ráadásul az összes csillag fent volt az égen.
Szerettem nézni az eget éjszaka, megnyugtató volt.Talán még azt is kijelenthetem,hogy jobb kedvem volt tőle.
Azon gondolkoztam,hogy ha most nem lennék itt bent, milyen életem lenne.Hogyan boldogulnék a nagy világba.Na és Jackson? 21 éves, én pedig 18
Mind ketten abba a korba értünk ahol egy átlag ember már megállja a saját helyét a világban.De mi ketten itt bent voltunk az intézetben
Emlékszem mennyi tervem volt még a baleset előtt.Diplomát akartam,gyerek orvos akartam lenni.De ez az álmom 17 évesen szerte foszlott.
Grace a legjobb barátnőm volt, de meghalt.Azóta nem engedtem közel magamhoz senkit, kivéve Jacksont.
Lassan elfáradtam, befeküdtem az ágyba és nyugodt szívvel aludtam el.
Reggel 8 óra van.Egy ápoló nő ébresztett.Negyed kilencre a pszichiáternél kell lennem, utána pedig csoport terápia.
Nagyszerűen hangzik, gondoltam.
Felöltöztem, megfésülködtem majd Dr.Emily Cortney rendelőjéhez siettem, szerencsére már várt.
Ismét az ablak melletti kanapén ültem, a pszichiáter pedig az asztalánál főnökösködött.
- Készen állsz? - kérdezte.
-mint mindig.- feleltem unottan.
- akkor kezdj bele onnan,hogy a kórházban ébredtél.- mondta majd jegyzetelni kezdett.
- Felébredtem az egyik helyi kórházban,fájt a fejem a bordám, mindenem.Körül néztem mellettem feküdt Gill.Azt hittem mindannyian megúsztuk de mint kiderült nem.Sőt. ellenkezőleg, Csak ő és én maradtunk életben.Amikor bejött a doktor, nem akartam elhinni.Gill megúszta pár horzsolással, pár nap múlva ki engedték.Nekem agyrázkódásom volt és eltört a kezem.Amikor ki engedtek napokig nem mozdultam ki a házból, nem tudtam feldolgozni,hogy a legjobb barátnőm Grace már nincs velünk.
És itt kezdődött talán minden.- fejeztem be.
- hm.. ez a rész még nem megy annyira pontosan, ráadásul látszik rajtad, hogy próbálod elhadarni.Mi van Henryvel ? Jártatok nem ? - Pszichiáter.
- nem egészen... jó barátok voltunk, sőt.Lelki társak vagy ahhoz hasonló.De nem voltunk együtt, az ő halálával elvesztettem az életem legjobb részét.-utáltam ezt a Henry témát.Senkinek nem beszéltem róla és nem is akarok.
- Erre lennék én kiváncsi, milyen kötelék volt köztetek ? - faggatott.
Kezdett eluralkodni rajtam a harag ezért felálltam, és kirohantam a teremből.
Szerencsére Dr.Emily Cortney nem tartozik azon orvosok közé akik ezt a megnyilvánulást ideg összeroppanásnak nevezik és hívnák az ápolókat.
Tudta,hogy ilyenkor muszáj elengednie és majd máskor beszélünk a dologról.
Mivel sok lehetőség nem volt,hogy hova mehetnék, ezért ki ültem az udvarra az egyik padra.
Sikerült olyan szinten vissza zökkentem gondolatban az akkori estére, hogy rém képek peregtek le előttem.
Amikor beszálltunk a kocsiba, és jó kedve volt mindenkinek.A beszélgetés, ki hol folytatja tovább az életet.
Henryvel töltött estéim egyike.A szoros barátságunk alapjai.A mosolya...
Ki akartam szabadulni az intézetből tökmindegy,hogy csak el innen.Nekem ennyi elég volt.
- Carrie.. Carrie !! - szaladt hozzám Jackson.- úristen... ne csináld ezt kérlek nyugodj meg.
Reszkettem és akármit megtettem volna,hogy minél hamarabb kikerüljek innen.
- nem bírom.- nyögtem ki.
- Tudom, de muszáj légy erős kélek.. legalább értem maradj észnél.- kérlelt.
Nem akartam hülyeséget csinálni, de a négy fal között a legerősebb idegzetű ember is becsavarodna egy idő után.
Próbáltam megnyugodni, hamarosan sikerült is szerencsére.
Már egy ideje egyedül voltam és kezdett sötétedni, úgy gondoltam megkeresem Jacksont a szobájában, beszélnem kellett vele.
Már a szobája előtt voltam amikor a szobatársa Kyle elém állt.Kyleről tudni kell,hogy szintén kemény drogos volt és behozták ide.
- oda most nem mehetsz be.- hebegett.
- miért is ? -kérdeztem.
- mert... mert nem és kész.- mondta.
Kylet amúgy sem bírtam ezért benyitottam de bár ne tettem volna.
- Jackson...- csak ennyit bírtam kinyögni.
És, hogy mit láttam?Az ágyon legalább 10 tabletta. El sem lehet téveszteni vajon mi is az - Extasy.
-Carrie ez...- Próbált valami ésszerű dolgot mondani de nem sikerült.
Elrohantam, nem tudtam elhinni,hogy az az idő amióta itt van a semmire ment el. Ugyanúgy szedi a drogot .
Hazudott nekem becsapott.
Az udvar egyik eldugott zugában ültem. Átkoztam a napot amikor megszülettem.
- Carrie kérlek gyere elő.Tudom,hogy itt vagy.- suttogott Jackson.
-hagyj békén.- El akartam indulni be az udvarról de a megragadta a karom és nem engedett.
- hallgass meg.- mondta.
- eressz el kérlek.- a szemem ismét könnybe lábadt.- hazudtál, azt hittem már ki gyógyultál belőle.Még tegnap mondtad,hogy milyen jó,hogy időbe le tudtál állni róla erre most is itt szeded.Egyedül benned bíztam erre csalódnom kell, mint mindenki másban...hogy tehetted ezt !!.- össze csuklottam a földre, felhúztam a lábaim és a térdemre hajtottam a fejem.
- Amit ma láttál, az a véletlen műve volt. Kérlek figyelj rám és hallgass meg.- mondta.Felkapott a karjaiba és az egyik padhoz leültünk.
A padon ültem, ő pedig előttem térdelt a kezei a térdeimen pihentek és a tekintetemet kereste.
- Kyle csempészte be az extasy-t.Az egyik őrrel megállapodott, csak szét kellett válogatnom neki.Nem szedtem be egyet se.Higgy nekem kérlek. Ismersz,
amit eddig mondtam, az mind igaz volt..kérlek ne csináld ezt.Már le álltam róla.- a kezét az arcomra tette.Hideg bőre volt, és remegett.
- Ne csináld ezt többet kérlek.- néztem a szemébe.- megijesztettél.És ne merd azt mondani,hogy nem volt nagy a kísértés amikor a közelében voltál.
- nem tagadom.Egy pillanatra tényleg elgondolkoztam rajta,hogy csak egyet... de rád gondoltam és ez erőt adott.Nem akartam megint olyanná válni amilyen voltam.
A te hangod csengett a fülemben, és a mosolyod.Nem akartam csalódást okozni.- szégyellte el magát.
Tudtam,hogy igazat mondd.- lassan vissza kéne mennünk.- néztem fel az égre.- kezd sötétedni.
- na és, maradjunk még ráérünk.- mosolyodott el.
Leült mellém át karolt, én pedig hozzá bújtam.
- Örülök,hogy.. kihagytad.- néztem rá.
- én is.Hidd el én is....- mondta.- hallottam a mai kis akciódról.
- pontosan melyikről? - nevettem.
- Carrie... tudod pontosan.Ez nem vicces, nem rohanhatsz csak úgy ki a pszichiátertől.- Komoly arccal nézett végig rajtam.
- Dehogynem...érzékeny pontra tapintott.- suttogtam.
- Azaz? - nem akartam elmondani neki... de jó lett volna beszélni valakivel erről a dologról.
- Henryvel való kötelék.- mondtam.
- Ki az a Henry? - a teste megfeszült, mintha féltékeny lenne.
- a legjobb barátom volt.Egy két évvel volt idősebb nálam.Ő volt számomra az egész élet.Utálok erről beszélni...- halkultam el.
-Szóval ő is meg halt.- szégyellte el megint magát.
- igen... hiányzik.Rettenetesen, bármit megadnék,hogy újra láthassam, akár csak egy pillanatra is.Hogy megölelhessem, magamhoz szoríthassam érezzem az illatát.- egy könnycsepp folyt végig az arcomon.Jackson maga felé fordította az arcom és letörölte.
-ne sírj...- suttogta.
-Maguk meg mit művelnek még mindig ide kint ?!- egy ápoló srác jött ki, elég idegesnek tűnt ezért inkább be mentünk az ebédlőbe és leültünk az egyik asztalhoz.
Miközben Jackson a zongorán játszott, elgondolkoztam.
Ha más lenne a körülmény, és nem itt ismertük volna meg egymást..talán még együtt is lehetnénk.
De most mindkettőnknek sok gondja volt.Neki még mindig adódtak elvonási tünetei a drog miatt, én pedig még mindig nem tudom kezelni a néha elő törő rohamaimat.
Leültem Jackson mellé és hallgattam amit játszik.Mikor abba hagytam közel hajoltam hozzá.
- meg kéne szökni.- suttogtam.
Rám nézett, de ideges volt a tekintete.
- ne merészeld.Tudod jól,hányszor próbáltam már és csak rosszabb lett a helyzetem.Ne próbáld meg.- sziszegte.
- na de...-csodálkoztam.
- csak ígérd meg.- mondta.
-....rendben.
Oda mentem a nővér pulthoz, elvettem a gyógyszereket, de ki is dobtam amikor már senki nem látta. Elegem volt, hogy ezt a szart minden este be kell szednem.
Lefeküdtem.

Amikor felébredtem, csörömpölést hallottam az ebédlő felől, ki mentem.
-BOLDOG SZÜLETÉS NAPOT!!.- üvöltötte mindenki.
Jajj ne... gondoltam, már csak ez hiányzott nekem.
- Nem is mondtad,hogy ma van a szülinapod.-jött oda hozzám a pszichiáterem.
- senkinek sem mondtam.- néztem a nővér arcára.Ő kezelte a papírjaimat, csak ő tudhatta.
Brittany jött gratulálni, az egyik alkoholista.Kedves lány volt, vele is jóban voltam az itt létem alatt.
- boldog 19-dik születés napot.- ölelt át hátulról Jackson és arcon csókolt.- majd beszélnünk kell.-súgta.
Vajon miről gondoltam.Elég sokáig ment a hacacáré a szülinapom miatt.Ezért csal délben tudtam beszélni Jacksonnal.A zongoránál ült egyedül, én pedig azonnal mellé ültem.