30 fejezet - Jackson.

Sziasztok! A legközelebbi friss csak jövő hét után jön:) Most búcsúzom tőletek, és remélem meg ajándékoztok pár komival :) a frissig a komi határ 4 :) Ja és nem ér csalni :) egy ember csak egyszer írhat.
Ha keresnétek Pécsen megtaláltok :D Na puszi


- Most mi lesz? Itt ez az idióta doki, és elront mindent. – leültem Eva mellé, és vártam hátha lesz valami ötlete.

- Nézd Jackson. - szólt közbe Bryan. – Talán ha Carrie és Dr.Parker összejönnek… szóval, talán jobb lesz így mindenkinek.

- Ezt, hogy érted? – néztem rá.

- Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Nem biztos, hogy ha visszatér az emlékezete, akkor is veled akarna lenni. Én csak szeretném, ha a lányom boldog lenne. Talán ti ketten nem vagytok egymásnak valók. – Bryan.

- Ezt nem mondhatja komolyan! – csattantam fel. – szeretem a lányát, és ő is engem, még ha ez jelen pillanatban nem is látszik, de higgye el így van!

- Jackson - nézett rám Eva. - tényleg nem megy ez az egész, és én is találtam most valakit. Nem menne a hazudozás.

- Eva kérlek, ne mondd ezt. Csak így láthatom Carriet.

- sajnálom. – hajtotta le a fejét.

Nem bírtam magammal, sok volt ez nekem. Az az egyetlen lehetőségem,hogy Carriet minden nap lássam ebben a percben szállt el. Nem hibáztathatom Evat, de csak így volt lehetséges a dolog. Felpattantam és felindultam Carrie szobájába.

Az ajtaja nyitva volt, épp az ágyon feküdt és a plafont bámulta. Most vagy soha… gondoltam.

- Carrie. – szólítottam meg.

- mit akarsz? Nem volt elég a mai veszekedés?

Megértem, ha most utál, én tehetek róla. Oda sétáltam az ágya mellé, mire ő felült. Leguggoltam elé, kezeimet a térdére tettem.

- Biztos nem emlékszel semmire?

- Jackson, mire kéne? Ha nem emlékszem az elmúlt két évre, akkor biztos nem véletlenül. Talán olyan rossz volt, hogy nem is kéne emlékeznem rá. Talán nem bánnám, ha nem jutna eszembe semmi az elmúlt időszakról.

- Egy kicsit erőltesd meg magad kérlek! - erőltettem a dolgot, bár nem lenne szabad.

- Nem jut eszembe semmi! – üvöltötte.

- Rendben, biztos, hogy akarsz találkozni Benjaminnal? - próbáltam megértő, és türelmes lenni.

- Jó lenne végre, újra nőnek éreznem magam. Mert most nem vagyok az, meg sem közelítem. Én csak azt szeretném, ha ugyan olyan lennék, mint régen. Ha nem csak azért lennének kedvesek hozzám az emberek, mert Rákos vagyok. Én csak… esélyt akarok adni egy másik – új életnek.

A szemeim ki kerekedtek. Nem emlékszik a kapcsolatunkra, sőt fogalma sincs arról mennyire szerettem és ő engem. Most pedig azt mondja, hogy talán nem is akar, és új életet szeretne. Most vesztettem el azt a nőt, akit a világon mindennél jobban szeretek? Nem akarom elhinni, és tenni sem tudok ellene. Nem rajtam múlik, elmondani nem mondhatom neki. Ha új életet akar, meg kell adnom neki a lehetőséget. Ha úgy gondolja, hogy neki jobb lesz az, amit maga választhat, akkor legyen. Nem gátolhatom meg benne, nem tehetem… Lassan itt lesz az ideje, hogy elengedjem, és várjak mikor jut, eszébe minden miközben egy másik férfi halmozza el a szeretetével. Jobban ki kellett volna használnom azokat a perceket mikor még én tartottam a karjaimban. Mikor csak én járhattam azokon a helyeken, ahova hamarosan más férfit is beenged. Mikor minden reggel mellette ébredhettem és őt láttam meg legelőször minden nap. Igen… talán jobban meg kellett volna becsülnöm ezeket a pillanatokat.. Nem számoltam vele, hogy egyszer elveszítem azokat a dolgokat, amik az életemet jelentették. Nem hittem volna, hogy egyszer el kell válnom tőle, mikor az életemet akartam építgetni vele.

Nem… soha nem hittem volna, de most eljött az a perc. Ő tovább lépett, még ha nem is tudatosan.

- rendben van. – szólaltam meg végül. – remélem, nem fogod megbánni. Ne haragudj a mai miatt, nem tudom mi ütött belém.

Nem akartam többet mondani neki, nem is tudtam volna mit. Felálltam és haza akartam menni.

- Jackson. – szólt utánam. – szóval… holnap is eljössz? Mármint… gondolom Evaval akarsz találkozni, de ugye hozzám is benézel majd?

Nem volt több okom ide jönni, vagy kifogásom.

- Szakítottunk.

- Mi? Többet nem is fogsz eljönni hozzánk?

- Nem Carrie… nem valószínű.

Nem válaszolt, nem kérdezett, nem mondott semmit. Maga elé bámulva ült tovább mozdulatlanul, én pedig elindultam haza. Oda arra a helyre, ami még egy kicsit mindig arra emlékeztet milyen jó volt Carrievel.

- Én megyek is. –néztem be Abiekhez. – többet nem hiszem, hogy jövök. Eva nem akarom, hogy miattam ne legyen senkid, ezért meg mondtam Carrienek, hogy szakítottunk. Szóval nem hiszem, hogy mostanában erre járok. Megadom neki a lehetőséget, hogy boldog legyen…

Nem feleltek, így tudomásul vettem, hogy nincs több keresni valóm itt. Elindultam, és beszálltam a kocsimba. Percekig csak a kormányt bámultam, próbáltam megemészteni ezt az egészet, de nem ment. A kulcsot elfordítottam, a motor felpörgött én pedig elindultam haza.

A lépcsőház üres volt, és csendes. Lassan lépegettem felfelé, nem siettem sehova. De ezt sem lehetett sokáig húzni, már a lakásban voltam mikor észbe kaptam.

- valami gond van? - jött ki Kyle a konyhából.

- Tulajdonképpen, most veszettem el Carriet. Kapott egy új dokit az pedig randira hívta. Az apja pedig nem akarja, hogy Carrie mellett legyek. Szerinte jobban járna azzal a dokival.

- ez gáz…

Leintettem és lehuppantam a fotelba. Cézár mellém futott, a szájában egy teniszlabda volt.

- most nincs kedvem.

Felálltam, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Talán el kellene utaznom. A háló szobába mentem, és kinyitottam a szekrényt. Tömérdek mennyiségű ruha, Carrie ruhái. Minden ruhája, cipője, szó szerint mindene már hetek óta mozdulatlanul van a helyén. Nem érintette meg őket senki, nem pakolta át senki. Minden a helyén van. Ez pedig megint csak arra emlékeztet, hogy már egy ideje nincs velem. Hagytam, hogy kicsússzanak a dolgok a kezeimből és nem vettem időben észre.

Az utolsó vitánk jutott eszembe, mikor még itt állt mellettem, ebben a szobában. Mikor még együtt voltunk és eszembe sem jutott, hogy így is alakulhatnak a dolgok.

Mikor rohama volt, és én nyugtattam le. A két karomban feküdt, szorosan át ölelt én pedig tartottam. Hozzám bújt, és zihált. Bízott bennem én pedig hülye módón elhajtottam.

Az egész ott kezdődött mikor leesett a nyugtatóval teli gyógyszeres doboza. Ideges lettem és minden hülyeséget az arcába vágtam.

-ez meg mit jelentsen?
- Semmit.
- Carrie ez nem vicc. Beveszed a felét, és csodálkozik mindenki, ha rohamod lesz.
- Nézd Jackson.. foglalkozz a saját dolgoddal.
- próbálok segíteni neked, de hiába!
- Nem kértem a szánalmadból. Ugyan is az vagyok. Egy nagy szánalom halom. Igaza volt Kylenak . Meddig bírod még ezt velem ? Önző vagyok, mert nem hagylak élni. Folyton vigyáznod kell rám, és emiatt nem tudsz magaddal foglalkozni. Mindig csak én én és én….
- Te is tudod, hogy ez nem igaz Carrie…
- Hogy nem igaz Jackson ?! Mikor volt olyan perc, amikor nem gondoltál arra, hogy mi lehet velem? Hogy nem csinálok hülyeséget? Hogy mikor lesz újabb rohamom?

- Ha így gondolod, miért nem mész vissza az intézetbe? Miért nem szabadulsz meg tőlem, és hagysz élni? Mindig azt mondod, hogy talán egy másik lánnyal boldogabb lennék, aki nem szorul ennyi figyelemre aki, hogy is mondjam… normális.

- Oké, nézd. Legyen, ahogy akarod. Legyen vége, folytassuk külön utakon… Talán így mindketten boldogabbak lehetünk majd.
- szóval legyen vége?
- Legyen…. vége.

De daganata volt. Nem az intézet miatt lett ilyen, beteg volt és senki nem vettem észre. Szakítottunk, de jóvá akartam tenni. A kórházba mentem ott pedig meg bocsájtott és kezdtem reménykedni, hogy elvihetem majd Vancouverbe. Hogy majd ott megkérem a kezét, ő pedig igent mond. Összeházasodunk és boldogan élünk majd, mint a többi ember.

Naiv voltam, a mesékben hittem. Rájöhettem már volna, hogy nekem sosem jön össze semmi. Nem tudom mire számítottam, de most is nekem lett igazam.

Leültem az ágy szélére, és tovább gondolkoztam.

Talán ha boldogabb lesz Benjaminnal… ő majd biztos meg tud neki adni mindent. Carrie, a legjobbat érdemli, mindenből csak is a legjobbat. Boldognak kell lennie és jó életet érdemel.

Elővettem a fiókból a jegygyűrűt. Mikor kórházban voltam akkor határoztam el, hogy az egész életemet Carrie mellett akarom letudni. Elküldtem Kylet az ékszerészhez, megvette. Elhozta nekem én pedig a megfelelő pillanatra vártam, de elkéstem vele.

Soha nincs megfelelő pillanat. Az emberek azt gondolják, van, pedig nincs. Nincs olyan,hogy akárcsak egy percre is de tökéletes legyen minden. Mások hisznek a Happy Endbe, de az sem létezik. Mindenki maga alakítja az életét. Maga határozza el, hogy és mikor kell megtenni a legfontosabb dolgokat. Nincs tökéletes pillanat, nincs Happy End és nincs boldog vég. Van úgy, mikor már amellett az ember mellett élsz hosszú évek óta, akit nem tudsz megunni. Minden nap mikor felkelsz, hálát adsz azért, hogy megtaláltad, szereted, imádod és még többet meg akarsz neki adni csak azért, hogy ő még boldogabb legyen. Vannak olyan emberek is, akik azt hiszik megtalálták az igazit. Az oltárnál elmondják a megírt beszédet, és esküt tesznek. A nászúton pedig minden percben hangoztatják, hogy „életem végéig”. Ezek az emberek csak azt hiszik, hogy megtalálták az igazit, akit mindig is kerestek szüntelenül. De tévednek, az emberiség azon fele, aki így vélekedik, a társáról hamar belátja, hogy nem megy tovább. Egy nap majd felébred és rájön mennyi mindent kihagyott az életéből, mennyi mindent feladott azért az emberért, akinek pár éve még szüntelenül mondta „szeretek”. A saját érdekeiket helyezik majd figyelembe, egyre több lesz a kimaradásuk, majd jön a házasság törés. A vége minden ilyen gondolkozású ember meséjének ugyan az. A szomorú válás.

De én tudom, hogy mit, és legfőképp kit akarok. Carrie mindenben a másik felem volt. Mindent megtennék érte. Ő segített a nehéz percekben, segített megváltozni, és drog nélküli életet élni. Mindent neki köszönhetek. Mikor még csak barátok voltunk tudtam, hogy ennyi nem elég belőle. Többet akartam és nem bántam meg, hogy így döntöttem. Carrie maga a természetesség. Őszinte, és feltétel nélkül szeret. Nincs az, hogy neki mindig mindenből több kell, mert beéri a legkevesebbel. Engem választott, holott volt már száz lehetősége arra, hogy belássa, talál nálam jobbat is.

A mi kapcsolatunk olyan volt, mint egy szakadékba zuhanó ember. Zuhan, megállás nélkül a véget nem érő esésben mikor valaki utána nyúl, elkapja a kezét. A segítő kéz nem engedi, és a saját élete árán is meg akarja menteni. Carrie ezt tette velem mikor még látott bennem lehetőséget az intézetben. Látta azt, amit más nem. Látta, hogy több vagyok, mint egy lecsúszott drogos, több van bennem és így is volt. Segített gyógyulni, még a legkegyetlenebb pillanataimban is mellettem volt, mikor az orvosok legszívesebben már lemondtak volna rólam.

Ezért nem adhatom fel. A szituáció ugyan az, csak most fordítva. Ő zuhan és nekem kell elkapnom…

- Jackson keresnek. - jött be Kyle.

Elkalandoztam, és fáradt is voltam. Nem volt szükségem semmilyen látogatóra, vagy báj csevejre. Kelletlenül, de felkeltem az ágyból, megtöröltem a szemem, amiből pár könnycsepp akaratlanul is kicsordult. Nagy levegőt vettem, a leghamarabb akartam letudni a látogatóval való beszélgetést, majd kisétáltam a szobából. Az ajtóhoz léptem és kinyitottam.

- Nem akarom, hogy eltűnj az életemből – zihálta Carrie. Körülnéztem egyedül jött, amit nem lett volna szabad. Gyalog nem jöhetett hisz fájna neki ekkora séta. – Nem tudom miért, de szükségem van rád. Folyton azt érzem, hogy ha nem vagy mellettem hiányzol és…

- Carrie. – próbáltam nyugtatni, de nem hallgatott meg.

- Nem Jackson, nem érdekel, hogy szakítottatok Evával. A barátom vagy és tartozol nekem annyival, hogy velem legyél. Nem tűnhetsz el az életemből csak úgy, egyik percről a másikra. Tartozol nekem annyival, hogy támogass. Megígérted, hogy segítesz nekem mindig, akármikor és bármiben, akkor most segíts emlékezni… tartozol nekem! – kiabálta.

Nem tudom mi ütött belém, hogy vehettem ezt a bátorságot, de abban a percben mikor befejezte a mondandóját… Megcsókoltam.

„...egy érzés suttog, de 100 másik üvöltözik... „