29.fejezet - Carrie.

Először is. Sziasztok ! Az a helyzet, hogy jövőhéten nem leszek itthon. Fesztiválozni megyek, ötödikétől tizenegyedikéig, ha szeretnétek még a héten kapni egy frisst akkor a 3 komi az alap :)

Az ágyon ülve vártam Jacksont, és a tv-t bámultam szüntelenül. Semmi érdekest nem közvetítettek, de csak ezzel tudtam elterelni a gondolataimat arról, hogy most egy komolyabb beszélgetésnek nézünk elébe. A hó csak egyre jobban esett és hihetetlenül hideg volt oda kint. A ház még mindig üres volt, a reményem pedig azzal kapcsolatban, hogy valaki hamarosan hazaér ezzel elérve, hogy nem kell egyedül lennem Jacksonnal, teljesen elszállt.
A fürdő szoba ajtaja nyitódott, én pedig felkészültem a legrosszabbra. A hajam kuszán lógott az arcomba, és a körmömet rágtam idegességemben. A kendőt jobban a fejem köré kötöttem, mivel nem akartam,hogy így lásson.
Léptek halk zaját véltem felfedezni a folyosón, míg nem Jackson lépett be a szobámba. A nadrág tökéletesen jó volt rá, viszont a pólót mosolyogva dobta felém.
- Kicsi. –húzta a száját. Nedves hajáról vízcseppek folytak végig a mellkasán, onnan pedig a hasára.
Zavaromban megráztam a fejem és a padlóra szegeztem a tekintetem.
- sajnos csak ez volt. – motyogtam.
- Carrie, nézz rám. – a hangja bársonyos és vidám volt. Nyoma sem volt feszültségnek. – láttál már így.
A tekintetemet az övére szegeztem és nehezen álltam meg, hogy ne vessek egy egy lopott pillantást a felső testére. Nem volt izmos, de vékonynak sem mondható. Látszott rajta, hogy azért oda figyelt a testére, és dolgozott rajta egy kicsit. A bőre fehér és ez csak még vonzóbbá tette.
- nem emlékszem rá.
- Tudom. – levette a nyakában lógó törölközőt, és a székre rakta, majd leült mellém, egészen közel.
Pár tincs az arcába lógott, amitől iszonyúan aranyos volt, talán egy ázott kutyához tudnám hasonlítani.
- mi lesz most? - fakadtam ki.
- Mit akarsz? Mi legyen? - nem volt dühös, sőt minden percben mosolygott.
- Sajnálom, amit mondtam, hogy ellenzem az Evaval való kapcsolatodat. Nem tudom mi ütött belém. - szabadkoztam, és amikor már felidegesített a folytonos mosolygásával én sem bírtam tovább. - most mit nevetsz?
- Semmi, semmi. Tudom, hogy nem gondoltad komolyan. Amúgy mára ne számíts senkire, hogy haza jön. Eva felhívott, hogy adjam át neked az üzenetet, és vigyázzak rád.
- Mintha 5 éves lennék komolyan. – a tenyerembe temettem az arcom, utáltam, ha ennyire gondoskodnak rólam.
- csak féltenek. - suttogta. – és én sem hagynálak egyedül ebben a nagy házban ilyenkor.
- Miért törődsz velem ennyire?
- Mert… a barátom vagy, és jót akarok neked. – a mosoly eltűnt az arcáról és egy hosszabb csend vett körül minket.
Megöleltem, mást nem tehettem. Bocsánatot akartam kérni, de a szavak most semmit nem értek volna. Felé fordultam, és megöleltem. A karjaimmal átfontam a nyakát, és hozzá bújtam. A hajáról a vízcseppek az arcomba hullottak, és a hideg rázott ki. Vette a célzást, mivel szorosan átölelte a derekamat, arcát pedig a hajamba fúrta.
- Emlékszel arra, amit még az intézetben mondtam? - törte meg a csendet.
- sok mindent mondtál. – motyogtam a nyakába.
- igaz, buta kérdés volt. Amikor azt mondtam neked, hogy mindig számíthatsz rám. Akármikor, és bármiben segíteni fogok. Ezt még most is így gondolom.
- Én pedig nagyon hálás vagyok neked. – mosolyogtam majd arcon csókoltam.


Lassan hajnali 3 óra. Ott kint szakad az eső, és dörög az ég. A szél hangosan süvít én pedig utáltam az ilyen éjjeleket. Jackson némán alszik mellettem az ágyban. Mivel pólót nem tudtam neki adni, a sajátja pedig a radiátoron száradt, feljebb húztam a takarót rajta. A válla kilátszott a takaró alól, fejét pedig a párnába temette. Mivel kis ágyam volt, közel kellett feküdnünk egymáshoz, amit talán annyira nem is sajnáltam jelen pillanatban. Szembe fordultam vele, majd jobban közelebb húzódtam hozzá. Egy tincs takarja az arcát, hátra simítottam homlokán majd egy apró csókot leheltem rá. Talán nem kellett volna, vagy csinálhattam volna óvatosabban mivel felébredt.
- ne haragudj. - suttogtam.
- amúgy sem vagyok nagyon álmos. - Átkarolt, majd közelebb húzott magához.
Mm-erekre voltunk egymástól és jól esett a közelsége. Biztonságot és nyugalmat éreztem.
Arcomat a mellkasához hajtottam, egy pillanatra értem csak hozzá bőréhez, de abban a percben is húzódtam el.
- jég hideg a tested. - ijedtem meg.
- nem fázok.
- Persze, holnap meg tüdőgyulladásod lesz. - kitakaróztam, és az egész paplant Jacksonra tettem.
- Most jobb lesz, hogy te fogsz fázni?
- Rajtam van egy póló, rajtad nincs.
Felemelte a takarót és behúzott maga mellé, olyan közel amennyire csak lehetett.
A testünk egymásnak simult én pedig eszméletlenül zavarban voltam. Persze ő csak fokozta a hangulatot, hanyatt feküdt, egyik karját pedig a feje alá tette. A másikkal a mellkasára vont és szorosan tartott. Nem tehettem mást, de nem is akartam így a fejemet csupasz mellkasára hajtottam. Éreztem, ahogy lassan veszi a levegőt, éreztem szíve minden egyes heves dobbanását, bőre remegését.
Jobban átkaroltam, hogy valamit tegyek én is annak érdekében, hogy ne fagyjon meg reggelre. Az ujjaimmal az oldalán játszadoztam, lassan és bizonytalanul húztam végig a bőrén, amitől szintén megremegett.
- megint csak kínzol. - szólalt meg halkan.
- Kínoztalak én valaha is?
- ha úgy vesszük állandóan…
- például?
- Nem fontos, inkább próbálj meg aludni. Holnap kemó lesz megint.
- Köszi, már egy percre kezdtem elfelejteni, hogy halálos beteg vagyok.







Mikor reggel felébredtem Jackson már nem volt mellettem. Felültem majd felöltöztem.
Tudtam,hogy nem szépség versenyre megyek így a legátlagosabb szerelésemet öltöttem magamra. Egy fekete kapucnis pulcsi és egy sötét farmer. Lementem a konyhába Jackson pedig utánam jött.
- megszáradtak a ruháid? - fordultam felé.
- meg, pont most vettem le a radiátorról. - mosolygott majd homlokon csókolt.
- szerintem induljunk, nem akarok késni. - felhúztam a cipőmet, a kabátomat és Jacksont vártam.
A kocsiban ülve reménytelennek látszott az időjárás. Köd volt és hideg, hálát adtam az égnek, hogy Jackson beindította a fűtést. Lassan vezetett, így biztonságban éreztem magam.
Leparkoltunk a kórház elé, és besétáltunk az épületbe. Már ismerem a járást, és utáltam ide járni mivel tudtam, hogy rosszulléttel fogok távozni. Egy nyűg volt az egész. Fel a második emeletre, végig a folyosón és jobbra a második ajtó.
- Mrs.David. - jött mosolyogva egy középkorú férfi. – Dr. Benjamin Parker vagyok az új orvosa.
- Nocsak, mi történt Phillel? - kérdeztem csodálkozva.
- nyugdíjba ment. - nevetett.
- remélem nem lesz kifogása ellenem. - mosolygott.
- Hát, ha eléri, hogy ne haljak meg akkor semmi.
- hm, hatalmas kívánság, de megteszek minden tőlem telhetőt. - kacsintott. - az úr a kedvese? - mutatott Jacksonra.
- közeli barát. - néztem rá.
- rendben, kérem, várjon itt kint, míg Carriet kezeljük.
Benjamin intett, hogy menjek utána. Elköszöntem Jacksontól és úgy tettem. Egy hatalmas terembe vetett. Sok ember volt bent, mindegyiket épp kezelték.
- ide foglaljon helyet, egy perc és jövök. - mondta, majd a polchoz lépett, én pedig leültem egy hatalmas székbe, mint a többiek.
Az egyik ápolónő elkezdte lefertőtleníteni a karomat a vénám helyén, majd Benjamin fogott egy injekciós tűt és belém szúrta, egyenesen a vénámba. Mint mindig most is intravénásan kezelnek. A branülön keresztüladagolják a gyógyszert és általában ez teljesen legyengít, közben 20 percig el kell foglalnom magam valamivel.
- ne aggódjon, minden rendben lesz. - ült le mellém Dr. Parker.
- Tudom. – sóhajtottam. - csak bár vége lenne már ennek az egésznek.
- Ha továbbra is így halad, és a legközelebbi látogatásánál megejtett CT vizsgálat nem mutat ki áttéteket, akkor hamarosan vége lesz.
- Ha ennek vége lesz, és végre emlékezni is fogok, valamire elmegyek egyetemre.
- Olvastam a kórlapját, ebből kifolyólag gondolom sok mindenről lemaradt.
- túl sok mindenről. Orvos akartam lenni…
- Nocsak és melyik szakirány? – felkeltettem az érdeklődését.
- ezt még magam sem tudom, de jó lenne már ott tartani ahol maga. Embereket gyógyít és ennél nincs nagyszerűbb dolog.
- Pontosan, csak ott vannak azok a betegek is, akiken nem lehet segíteni. – halkult el.
- De maga mindent megtesz, gondolom.
- Néha túl sokat is. – mosolygott rám. - de nem panaszkodom, nincs, annál jobb érzés mikor látja meg gyógyulni a beteget, látja, ahogy elhagyja a kórházat és éli tovább az életét.


Eleinte furcsa volt, hogy Dr.Parkert ennyire érdekli, amit mondok, Dr.Rosst hidegen hagyta minden mondatom, Benjaminnal viszont el lehet beszélgetni. Kedves, és megértő. Folyton nyugtat és bizakodóan beszél a betegségemről. Általa én is meg nyugodtam, hálás voltam neki.
- Ha csak a feleségével is ennyire kedves, mint a betegeivel…
- Nincs feleségem. – mosolygott rám szelíden, mint aki szégyellné. – a sok munka mellett nem volt időm találni egy társat.
- Oh, bocsánat. Biztos eljön a maga ideje is.
- Nézze Carrie szerintem tegeződjünk. - nevetett.
- Rendben van Benjamin.


Legalább 20 percnyi beszélgetés után sikeresen meg győztem magam arról, hogy Benjamin nagyon szimpatikus, ráadásul úri ember, amiből nagyon kevés van.
Az egyik ápolónő mellém sétált és lassan kihúzta a tűt a kezemből. Még nem voltam rosszul, amiért hálát adtam istennek. Lassan és óvatosan ültem fel a székben, majd vártam pár percet.
- had segítsek. – Benjamin átkarolt a derekamnál és lassan felsegített.
- Minden rendben. - hazudtam, mivel kicsit sem volt rendben minden. Gyenge voltam és fáradt.
- Carrie, tudom, hogy gyenge vagy. - mosolygott.
- Csak nem szeretem, ha mások így látnak.
- Ne aggódj, mostanában nem kell jönnöd.
- Hogy? - kaptam fel a fejem.
- Most egy nagy dózisú kemót kaptál, szóval egy ideig nem kell jönnöd. Majd a nővérek értesítenek. Viszont… - nagy levegőt vett. - az a helyzet, hogy csodállak a kitartásod miatt. A többi beteg nagyon szkeptikus a gyógyulásukkal kapcsolatban te, viszont ahogy mesélted, önzetlen vagy legalább is ezt következtettem ki.
- Mire célzol?
- Szeretnélek elhívni valahová. Ha van kedved persze, meg energiád.

Nem tagadom, hogy tetszett Benjamin, hisz nőből vagyok. Izmos, magas és jóképű. Kedves, és megértő. Nem hiszem, hogy bármi bajom történne, ha találkoznék vele.
- persze miért is ne. – nevettem.
- Rendben van, a telefonszámod úgy is megvan, a nővéreknek majd felhívlak.
- Akkor ezt most egy randi? – ráztam meg a fejem.
- Hát… úgy is vehetjük.
Haza fele tartunk Jacksonnal, bár egy kisebb dugóba keveredtünk. Kíváncsi vagyok, mit szól majd Benjaminhoz és a randevúnkhoz ezért bele kezdetem.

- Evaval mikor mentetek utoljára valahova kettesben?
- Nem olyan rég. – nézett rám furcsán. - miért érdekel?
Most jött a neheze.
- szóval, az a helyzet… hogy Benjamin vagyis, Dr.Parker elhívott egy találkára.
- Szó sem lehet róla. - vágta rá rögtön.
- Már miért ne találkozhatnék vele?
- Mert nem és kész. Beteg vagy, otthon a helyed. - a hangja határozott és ellent mondást nem tűrő volt. Nem tetszett ez az énje.
- Érdekes, eddig ez nem volt akadály… – sziszegtem.
- Most jöttél kezelésről Carrie. Beteg vagy, nem mehetsz ide-oda, mint régen. – belebokszolt a műszerfalba majd torka szakadtából üvölteni kezdett. - Nem mész sehova és kész!

Nekem sem kellett több, kicsatoltam a biztonsági övem, és kiszálltam a kocsiból. A sor előttünk még mindig iszonyúan hosszú volt, így gyalog indultam haza. Normális tempóban így is 15 perc de az én lassú és fájdalmas tempómban nem tudom meddig tartana.
Jobban összehúztam a kabátomat, és elindultam. A kapucnit a fejembe húztam mivel hideg volt és már remegtem. Az oldalam szúrt és legszívesebben leültem volna a hideg járdára is.
- Carrie állj meg! - jött utánam Jackson, majd mikor utolért, ami nem volt egy nehéz dolog, szembe állt velem és megszorította a karomat.
- Jackson ez fáj! – néztem fel rá.
- Szállj vissza a kocsiba most! – üvöltött rám.
- Nem fogok haza menni veled! Gyűlöllek, azzal megyek el akivel akarok nem fogsz nekem parancsolgatni!
- Rendben van. - nyugodt hangnemre váltott majd úgy folytatta. - csak szállj vissza a kocsiba.
Megfordultam, majd jó erősen bevágtam magam után a kocsi ajtót. Haragudtam Jacksonra és nem ok nélkül. Oké, hogy azt mondtam neki nem tetszik, hogy Evaval van de utána bocsánatot kértem. Ő viszont ellenzi már csak a puszta találkozót, amihez semmi köze.
Egész úton nem szóltam hozzá, és ő sem hozzám. A forgalom helyre állt, mi pedig végre haza tudtunk menni. Leparkolt a ház elé, és örömmel láttam, hogy mindenki otthon van. Berontottam a bejárati ajtón, majd a nappaliba mentem ahol a többiek is voltak.
- Talán jobb lenne, ha ezentúl több időt lennétek együtt Jacksonnal . – álltam meg Eva előtt aki a kanapén ült, és újságot lapozgatott. - szerintem szüksége van rá.
Miután elhadartam leültem az egyik üres fotelbe és az ablakon bámultam ki.
- Történt valami? – nézett Jacksonra húgom.
- Á semmi csak Carrie orvosa randira hívta Carriet. - mesélte Jackson majd nekidőlt a falnak és úgy bámult engem.
- Nocsak. –lepődött meg mindenki.
- Nektek van ellene valami kifogásotok? - néztem körbe.
Heves bólogatásba kezdtek, így Jacksonra néztem, és vigyorogtam jelezve , hogy én nyertem.
- Na, mindegy, most szerintem felmegyek, lefürdök. – felálltam és elindultam a szobámba.
Mikor Jackson mellett elhaladtam csak annyit mondott.

- rendben van, találkozz vele. De majd ne gyere sírva hozzám.

Hideg van, olyan hideg, hogy a csontjaimig hatol, csak egy dolog melegít fel, ha rád gondolok. Bárcsak visszatérhetnék hozzád!