Szerettem volna itt megállni - az emlékek újabb sorozata volt a legfájdalmasabb - de a képek megállíthatatlanul tolultak fel, egyik a másik után.
Túl gyorsan történik minden… túl gyorsan.
Emlékek ezrei rohamoztak meg, s én nem tudtam mire vélni. A baleset, az intézet… a sok nyugtató. Anyám viselkedése… a daganatom… az amnéziám… Jackson mikor egy másik nővel volt…
Túl sok minden történt ebben az 2 évben. Csak most jöttem rá, hogy kevés idő állt rendelkezésemre ahhoz, hogy feldolgozzam a szerencsétlenségek sorozatát. Talán még nem állok készen arra, hogy tovább tudjak lépni, persze mindent megteszek annak érdekében, hogy új életet tudjak kezdeni. De nem minden percben tudok összpontosítani arra, hogy ne emlékezzek vissza a bizonyos napra, és az utána töltött hosszú hónapokra az intézetben.
5 évvel ezelőtt. 2005.Május 16.
- leülhetek?
- nem kéne keresned folyton az én társaságomat. – dörmölte az új fiú.
Talán csak el van keseredve a kilátástalan helyzete miatt… talán. Továbbra sem hiszek abban, hogy valóban ilyen egykedvű, és szarkasztikus lenne. Talán csak túl sokat csalódott, és nem akar közel kerülni egy emberhez sem, nem akar újra fájdalmat érezni.
- Nem biztos, hogy olyan rossz a társaságod nekem. - ültem le hozzá.
- Bunkó vagyok. – a tekintete szinte égette a bőrömet. De nem adtam fel.
- el tudom viselni.
- Nem kivételezek.
Erre persze már nem tudtam mit felelni, de akármilyen tuskónak is tűnt ez az új srác… megfogott valami benne. Olyan törékenynek látszik.
- Én nem olyan vagyok, mint itt bent a többiek…
- és én ezt higgyem el? - kétkedett, érthető volt.
- Talán csak meg kéne ismerned… ki tudja. Lehet csalódnál, de kellemesen. – mosolyogtam rá.
- Miért ragaszkodsz ennyire hozzám? - bukott ki rajta kissé arrogánsan, de láttam a szemében… jól esik neki, hogy valaki végre, normálisan és kedvesen szól hozzá.
- Mert tudom, hogy valahol belül , te is vágysz egy olyan emberre, akivel eltudod viselni az itt bent töltött napokat. Ami még hátra van.
Innentől kezdve, ha nem is teljes győzelem volt az enyém, de valamit elindítottam. Másnap már ő kereste a társaságom, bár jobbára csak ültünk egymás mellett némán. Vártam, hogy magától kezdjen el beszélni, bár nem így volt. Mivel nem volt választásom, én kezdeményeztem.
- Ha érdekel, elmesélhetem én miért kerültem be. – mondtam, miközben a csuklómon lévő karszalaggal játszadoztam.
- Kitalálom… tini piálás. „ depresszió” . – lekezelő volt, de én ezen csak mosolyogni tudtam.
- Egyáltalán nem. Az egész egy balesetből indult ki. A barátaimmal a bálról indultunk egy szórakozó helyre. Jó volt a hangulat. Az akkori legjobb barátnőm a friss jogsijával vezetett. A kocsi tömve volt emberekkel… a legjobb társaság volt amit valaha ismertem. Jó hangulat volt.. jó emberekkel. De elő került a Whiszky.
- szóval felöntöttetek a garatra. cöh..- gúnyolódott, de még most sem tudott megsérteni. Rá bíztam, hogy mit gondol majd, de csak ha hallotta az egész történetet.
- Úgy is mondhatjuk. Rajtam és egy másik lányon kívül mindenki ivott. Bele értve a kormánynál ülő Gracet is. Rajtam kívül és egy másik lányok kívül mindenki ivott. Én nem szerettem soha az alkoholt.. nem bírtam, és tudtam , hogy ebből még nagy baj lehet. Amikor a kocsi jobbra balra ingadozni kellett, hiába mondtam a többieknek, hogy fejezzék be… nem hallgattak rám. Inkább kiröhögtek, hogy ne görcsöljek annyira.
- és megtörtént a baleset. - fejezte be helyettem a dolgot. – hogy történt?
Kicsivel jobb kedvem lett mikor rám nézett. Pár sötét hajtincs takarta az arcát, de tudtam, hogy felkeltettem az érdeklődését.
- Grace olyan szinten elvesztette az irányítását a kocsi alól, hogy neki szaladtunk az egyik szalagkorlátnak. A kocsi felborult, és métereket repültünk. Már csak arra emlékszem, hogy a kocsiban vagyok. 2 srác már eleve halott volt. Henry pedig mellettem feküdt. Az egész arca véres volt,mozdulni sem bírt. Csak bámult rám, de egy hang nem jött ki a száján. Körbe néztem és láttam Grace kirepült a szélvédőn. Azonnal meghalt. Eleinte sokkos állapotban voltam, így nem tudtam mit csináljak. Csak az járt a fejemben, hogy Henryt ki kell húznom a kocsiból. Így is tettem. Hívtam a mentőket, és csak vártam. Közben Henryt a karomba vettem, és nyugtattam… bár inkább magamat, mint őt. Hiába suttogta, hogy ne aggódjak… nem lesz semmi baj.Ő szintén engem akart inkább nyugtatni. A mentő csak 1 óra múlva érkezett, Henry pedig a karjaimban halt meg.
- Henry… a barátod volt?
- Közel álltunk egymáshoz… - sírás kerülgetett, de tartanom kellett magamnak.
- sajnálom…- nyögte ki. - de akkor te miért kerültél be ide ?
- A viselkedésem eltorzult… mondhatni depressziós lettem.
Innentől kezdve, úgy éreztem, hogy megnyertem a barátságát. És így is volt. Onnantól kezdve mindig ő keresett.
- és te miért kerültél be ? – kérdeztem miközben a zongoránál ültünk.
- ezt a témát hagyjuk…
- öhm..
- Félre ne érts. - nézett rám mosolyogva. Az első mosoly amit látok rajta. Jó érzés volt. - nem azért nem akarok erről beszélni , mert nem akarom az orrodra kötni… csak fáj erről beszélni… talán majd máskor.
- persze. - néztem rá. - majd máskor.
A telefon csörögni kezdett, így kibillentem az emlékezésből. A kanapén ültem, a Tv-t bámulva, de nem figyeltem rá. Oldalra nyúltam a mobilomért, és örömmel láttam a kijelzőn, hogy Jackson hív.
- mondjad. - szóltam bele rekedt hangon, kissé elszorult a torkom.
- csak hiányzol.
Jó volt hallani ezt az egy szót… meg nyugtatott.
- te is nekem. - nevettem. - mikor jössz haza?
- Nem sokára. Úgy néz ki ma előbb végzek.
- Vigyázz magadra .
- meglesz, de most mennem kell. Légy jó, sietek. szia
És letette. De ez , hogy gondolt rám… és hiányzok neki, boldoggá tett…Kicsivel később elaludtam.
- Hiányoznak? – kérdezte miközben az udvaron sétáltunk.
- Rettentően. –suttogtam, majd megálltam és a szemébe néztem. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, meglepetésemre, ő letörölte. Közelebb lépett és megölelt.
Talán ez volt az a perc, amikor hivatalosan is barátoknak számítottunk.
…………
- drogoztam. – bökte ki, az egyik padon. Mellettem ült szembe velem. A haja kuszán lógott mint mindig, de most tökéletesen láttam az arcát. A zöld szemeit.
- függő vagy?
- úgy is mondhatjuk…
- mióta?
- Egy ideje…
………..….
Kisétáltam este az ebédlőbe. Jackson épp az ajtó zárral babrált.
- ne tedd. - álltam meg mögötte.
- Carrie… menj el. Nem akarom, hogy bajod legyen ebből.
- Ne szökj meg. - mondtam, erőteljesebb hangon.
- Csak egy jó okot mondj, hogy miért ne tegyem? - felém fordult. A szeme szinte csillogott a sötétségben.
- mert te vagy itt bent az egyetlen barátom….
……….
- Lehet nem kéne ennyire kötődnünk egymáshoz.. - magyarázta, miközben egy virágot szakított le az egyik fáról, és a hajamba tűzte.
- Lehet… de nekem tökéletes így. - mosolyogtam.
…………
- Carrie… Carrie nézz rám… nyugodj meg… itt vagyok melletted, tarts ki, mindjárt jönnek az ápolók.
- Nem bírom… fáj… nem kapok levegőt…- lihegtem, miközben rohamom volt. Az ebédlő közepén hirtelen össze csuklottam, és földre rogytam. Jackson a karjaiba vett, és a vizsgáló felé vitt.
- csak tarts ki… értem…
- köszönöm, hogy mellettem vagy……
………
És ez mind mély nyomot hagyott bennem… De ígérem… holnaptól minden más lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése