I remember you - Emlékszem rád...

Szünetben végig az udvaron voltam, a megszokott padunknál. Leültem, majd bedugtam a fülhallgatóm és csak néztem a többieket. Aztán egyszercsak leült mellém Audrina.
- Miért rohantál úgy ki?- kérdezte zihálva -  hiába kiabáltam utánad meg se álltál.
- Csak úgy, nincs semmi miértje. Ki akartam jönni a levegőre.
Adurinának szokása,hogy megsértődik ha látja,hogy van valami amit nem mondok el neki. EZ most is így volt, ezért se szó se beszéd nélkül ott hagyott a padnál.
Elegem van abból igazság szerint,hogy levegőnek néznek az emberek,kihasználnak és így tovább.
Elegem van abból,hogy csak olyan fiúk érdeklődnek utánam, akiknek csak arra kellenék, vagy játékszerként használnának.
- Már megint a felhők felett jársz?
Oda kaptam a fejem a hang irányába,már megint H.
- Most komolyan, mit akarsz tőlem? Már felvilágosítottál arról,hogy ronda vagyok. Szeretnél esetleg mégjobban megbántani? Mert akkor essünk túl rajta és hagyj békén. -  vetettem oda neki.
Az arca elkomolyodott, szemével az udvart fűrkészte,végül leült velem szemben.
- Nem megbántani akartalak ezzel.
-nekem nem úgy jött le. Ott a barátnőd szórakozz azzal! -  éreztem,hogy könnyek gyűlnek a szemembe, sok volt már nekem az,hogy mindenki hülyének néz,és kihasználnak.
H nem szólt, csak engem nézett.Semmit mondó arca miatt ötletem sem volt mire gondolhat. Kicsordult az első könny a szememből, én felálltam majd nem az iskola felé vettem az irányt, hanem hátul a kerités felé, hogy haza menjek...
A hazafele út, most az egyszer nagyon hosszúnak tűnt. Mintha sose akarna véget érni pedig nem lakok messze az iskolától.
A mai nap túl nőtt rajtam, csak egyedül akartam lenni. Audrina is csak megsértődni tud folyton...
Amint haza értem vettem egy jó meleg zuhanyt,majd lefeküdtem az ágyamra és a plafont bámulva csak gondolkoztam. Mindenen, végül eszembe jutott a dátum , amiért ilyen kedvem van ma végül is...
Szüleim ma 4 éve haltak meg.
Baleset volt, és ők nem tehettek semmiről. A szemben lévő autós világítás nélkül száguldozott a vak sötétben és szüleim nem vették észre, hogy áttért a szemközti sávba az a férfi.
Már túltettem magam a baleseten, csak a tudat fájó,hogy nem maradt senkim, és egy élő rokonom sincsen.

Van egy házam amit az árvasági pótlékból és a hévégi pincérkedés és éjszakázás miatt tudok fenntartani. Van egy autóm amit használok ha kell de furikázni nem szoktam. Ha úgy vesszük semmit nem tudok felmutatni,hogy mit értem el eddig az életben.Ha valaki megkérdezné tőlem mit szeretnék nagyon az életben, azt felelném,hogy: boldogságot.
Nem vagyok egy szomorú depressziós ember, mert tudok szórakozni ha kell, jól tudom érezni magam ha van kivel.De annak az önfeledt és mindig vidám embernek sem mondanám magam.Vannak gondjaim, de az mindenkinek van. Nem szoktam panaszkodni az életvitelem miatt hisz mindig megoldottam mindent, teljesen egyedül.
Sokszor vannak olyan napjaim mint a mai is. Amikor hirtelen zúdul rám minden. Olyankor jobb szeretek egyedül lenni és gondolkozni, vagy lemegyek az edző terembe és püfölöm a box zsákot.
Nem szoktam szemétkedni másokkal, ezért elvárom,hogy mások se tegyék velem, épp ezért dühít Hugo is.
Nem ártottam neki, ennek ellenére a múltkori " nem vagy egy szépség" beszólása fájt.
Nem tartom magam szépnek de rondának se, átlagos vagyok.De minden lánynak fáj, ha ilyet mond neki egy fiú.

csengettek.

Rávettem magam,hogy felkeljek az ágyból,pedig szivesen tettem volna úgy mintha nem lennék otthon.
Kimentem a szobából és ajtót nyitottam.
- Mit keresel itt? - Szinte felfogni sem tudom,hogy miért van itt megint H. Miért nem tud békén hagyni?
- Csak szerettem volna tudni,hogy minden rendben van e.- felelte. A hangja nyugodt volt, az arca komor.
-Miért ne lenne? Mit gondoltál haza jövök és kárt teszek magamba? -  nem voltam vele kedves,hisz nincs kedvem most társaságra.
Nem felelt, csak nézett.
- Na most már tudod,hogy minden rendben van, szeretnél még valamit?- sürgettem,hisz vissza akartam térni a magányomba.
- Igazából...nem nincs más.- felelte, hátat fordított majd elindult.
Már csukni akartam be az ajtót mikor megállt és ismét beszélni kezdett.
- Tudod ha valaki mondta volna,hogy egy ilyen beszólás miatt ennyire rossz napot tudok okozni neked, nem mondtam volna.
- Hugo, nem a beszólásod miatt vagyok ilyen ma. - már én is nyugodtabb voltam, kezdtem megbékélni, lehiggadni.
- Tisztában vagyok vele,hogy nem emiatt vagy ilyen -  vágta rá úgy,hogy még be se fejeztem a mondatomat. - Tudom miért vagy ilyen ma, tudom,hogy mostanában történt az a dolog..
Az utcánkban mindenki tudta a hírt,hogy a szüleim meghaltak. Sokan jöttek utána pátyolgatni, segíteni feldolgozni az ügyet. Annó még Hugo  szülei is átjöttek de ebben senki nem tudott segíteni. Meglepődtem,hogy tudja az idejét.
- Akkor ha nem bánod, nem vagyok kiváncsi most a szemétkedésedre.- válaszoltam, majd neki dőltem az ajtófélfának.
- Látod innen látszik,hogy nem ismersz még. - mosolygott.
- Most komolyan, honnan is kellene téged ismernem? Nem beszélünk soha, egyedül a suliban végzett szemétkedéseidről ismerlek. Tudom,hogy szereted bántani a gyengébbet, és kipécézni a különcöket.
- Hanna, esélyt sem adsz,hogy megmutassam milyen vagyok valójában? -  kérdezte.
-Nem, de csak mert nem szeretek csalódni. Most pedig ha nem bánod szeretnék egyedül lenni.

Ezzel lezártnak tekintettem a témát, majd rácsaptam az ajtót és visszamentem a szobámba.