I remember you - Emlékszem rád...

Amikor a családommal beszélgettem, és együtt töltöttem velük teljes 2 órát, szinte a felhők között jártam. Olyan érzés volt ez nekem, mint amikor a kisgyerek először jár a játszótéren. Talán sosem éreztem magam még ennyire boldognak. Végül is visszakaptam a családomat, amit már pár éve elveszítettem, újra normálisnak éreztem magam arra az időre. Apám sokat mesélt a munkájáról, és a nélkülünk töltött napjairól. Sok mindent meg tudtunk beszélni az alatt a pár óra alatt. Meséltem nekik Jacksonról, és a kettőnk kapcsolatáról. Nagyon örültek neki, hogy Henry után megtaláltam azt az embert aki boldoggá tesz.
- Anyával mióta nem vagytok együtt ? – hangzott el a legnyomasztóbb kérdés, bár mindenkinek jobb, hogy így történt. Apám egy ideje már boldogtalanul élt anyámmal, és most újra él.
- Másfél éve, hogy megcsalt. Eddig nem láttam, csukott szemmel jártam a világban, de az az eset végre felnyitotta a szemem. Sok mindenre rájöttem, többek között arra is, hogy az egész életemet ő irányította. - mesélte nekünk.
Voltak kisebb nagyobb dolgok, amikor mindenki visszazuhant a saját magányában. Bizonyára mindenki úgy érezte, hogy ez az elmúlt pár év, amit külön töltöttünk , a legrosszabb pillanatok voltak. Mindenkinek szüksége van családra, még ha ez nem is a legtökéletesebb emberekből áll. Anyámat persze elítélem. Mondhatni fogságban tartott mindenkit. Talán ezért is nem olyan meglepő, amikor apám trágár szavakkal illeti azt a nőt, aki mindnyájunk életét meg keserítette. - Jobb,hogy így történt. – Mondta Eva.
- Egy idő után már nem lehetett bírni anyátokkal - apa. - szinte minden nap a pohár fenekére nézett, és ettől agresszív viselkedést produkált.
Önfeledten tudtunk beszélni akármiről, és nekem ez tetszett a legjobban. Nem voltak gátlások, és az elmúlt évek problémáit is könnyedén meg tudtuk beszélni. Esett szó az intézetben töltött éveimről, ebbe a témába talán most mentünk bele először nagyon mélyen. Persze egy rossz szavam nem lehetett az orvosaimra, és ápolóimra. Mindig a rendelkezéseimre álltak, és sokat segítettek.
- Jackson , miért került be az intézetbe ? - kérdezte apám, és most jött el az a pillanat is,hogy őszintén elmondjak Jacksonról mindent.
- Jackson drogos volt. Már teljesen elmélyült ezekben a dolgokban. De az intézetben kigyógyult. Sokat segítettek neki, és ő is elég sokat segített nekem. Szinte a legjobb barátom volt ott bent, és így sikerült egymásra találnunk. - mondtam.
- Szóval akkor ő a nagy Ő ? –Mosolygott rám Abie.
Őszintén ezen még nem gondolkoztam el. Hogy Jackson lenne a nagy ő ? Nem tudom, de az biztos, hogy sokat jelent nekem.
- Ezt még nem tudom biztosan, de nagyon megviselne a hiánya. - feleltem.

Sokáig elbeszélgettünk még, a terveinkről, és a „ hogyan tovább ”- ról, de a végtelenségig mi sem tartózkodhattunk az étteremben, így elváltak az útjaink. Megköszöntem apámnak, hogy ennyi időt szánt ránk és, hogy újra foglalkozni kíván velünk. Még csak fél három volt, és Jackson megígértette velem, hogy háromig ne menjek haza, de boldog voltam és ezt mielőbb tudatni akartam vele. Nem fogadtam szót, így haza mentem. A lépcső házban csend volt. Lassan lépkedtem felfelé a lépcsőkön. A harmadik emeleten laktunk így hiába akartam volna, hamar felértem. Mikor be mentem a lakásba, csak Kyle ült az asztalnál, újságot lapozva. Jackson pedig a kanapén feküdt.
- Korán jöttél. – állt fel Kyle.
- Baj?
- Dehogy… na én mentem is, csáó. - azzal el is ment.
Egyedül maradtam a lakásba Jacksonnal.
- minden rendben ? - Letérdeltem elé.
- Ne aggódj csak fáradt vagyok. – megfogta a kezem, és megcsókolta.
- Jackson mi történt veled ? - végig simítottam a szeme alatt liluló karikát. A szája ismét fel van repedve, a pólóját pedig vér borította.
- Nem fontos, komolyan. - suttogta. Hangja sem nagyon volt.
- Kérlek. – csókoltam arcon. - mond el.
- Angela pasija ma elég dühös volt, de semmi komoly nem történt. Csak pár karc van rajtam, nem vészes… de a lényeg a lényeg, hogy mostantól nincs Angela.
- Állj fel. - felálltam én is, majd megértem ismét, hogy álljon fel, mintha meg se hallottam volna az Angela részt.
- mire készülsz?
- Kórházba megyünk. - meg kerestem a kocsi kulcsot.
- Mi ? Dehogy megyünk Carrie, nincs semmi bajom. – felült, de abban a percben vissza is zuhant. A kezeit pedig a bordáira tette.
- Látom. Jackson kérlek. - guggoltam le mellé. – ki tudja hány bordád van eltörve. – megfogtam a kezét és az arcomra tettem. - kérlek szépen.
Bólintott egyet, majd nagy nehézségek árán, de sikerült fel állnia. Cipőt húzott, és elindultunk le a lépcső házba. Az egyik kezével átkarolt, így könnyebben tudott járni is.
- én vezetek. - jelentettem ki.
- Még soha nem láttalak vezetni. - nevetett. - áu…
- Oké Jackson első szabály. Nem nevetsz világos ? – beültünk a kocsiba és elindultunk.
- Második szabály ? - kérdezte vigyorogva. Úgy látszik tetszik neki ez a szabályosdi.
- Második.. lássuk csak… nem erőltetheted meg magad. Ha valamire szükséged van, akkor szólsz nekem, vagy Kylenak.
- tekintselek a szolgámnak? – a szája fülig ért.
- Amíg meg nem gyógyulsz addig igen… mondhatjuk , hogy a szolgád vagyok, bár ez elég hülyén hangzik. – fintorogtam.
- azt előre leszögezem, hogy nem fogok be feküdni a kórházba.
- Jackson, ha muszáj, akkor befekszel. Nincs beleszólásod. Olyan vagy mint egy 5 éves, nyafogsz.
- De te szereted az 5 éveseket nem ?? – mosolygott .
- Nem.. én csak téged szeretlek. – A sebváltó felé nyúltam, helyette Jackson elkapta a kezem, és belecsókolt a kézfejembe .- Jackson vezetek. – nevettem.
- Beteg vagyok… ennyi csak jár. Tényleg a szexel mi lesz ?
- Hát látod, azt is hanyagolni fogjuk egy ideig. – akaratlanul is mosolyognom kellett ezen.
- Miért vagy ilyen kegyetlen velem? Kínzol. Pedig azt mondtad a szolgám leszel. Amúgy lesz majd egy meglepetésem.
- imádom a meglepetéseket. - néztem rá.
- De ezt csak akkor tudod meg, ha haza mentünk. - féloldalas mosolyától mindig eltudok olvadni.
- Hát legyen. - leparkoltam, ugyanis megérkeztünk.
Kiszálltam, majd segítettem Jacksonnak is. Az egyik kezével ismét belém kapaszkodott, majd besétáltunk a kórházba.
Szerencsére egy kedves ápoló jött oda hozzánk, aki segített mindenben. Felvette Jackson adatait, majd hívott egy orvost.
Kint várok már legalább 15 perce, de Jackson még mindig nem jött ki. Lassan kezdtem megijedni ,hogy valami komolyabb baja van.
Ahogy körbe néztem a folyosón, egy ismerős érzés kapott el. Újra dokik és ápolók vesznek körül.
Próbáltam elnyomni ezeket a gondolatokat, az utána lévő ürességet pedig az aggodalom vette át.
- Maga Jackson Holloway hozzátartozója ? – jött ki egy fiatal orvos. Nem látszott többnek 25-nél. Egészen belemerült a papírokba, úgy beszélt hozzám. – Dr. Ross vagyok, örvendek.
- Jó napot, Carrie vagyok . – nyújtotta a kezét, így kezet fogtunk.
Végre rám nézett, egyből elmosolyodott. Ennyire ronda azért én sem lehetek, gondoltam.
- Őszinte leszek magával, a barátja komolyan megsérült. . Nem tudom pontosan mi történt, és szerintem jobb ha nem is tudom. Jacksonnak eltörött pár bordája, és agyrázkódása van, ezért mindenképp bent kell tartanunk pár napig. - magyarázta.
- Persze, ez teljesen érthető. - bólogattam.
- Ha gondolja bemehet hozzá. – majd el is ment.
Nem kellett kétszer mondania, már is be mentem hozzá.
Jackson a vizsgáló asztalon ült, és az inggjével szerencsétlenkedett.
- jól vagy ? – kérdeztem. Oda sétáltam hozzá, és segítettem begombolni az ingjét.
- Igazad lett. Tényleg bent tartanak pár napig. – Rám nézett, az arcomat a két tenyere közé vette, majd apró csókokat lehelt az ajkaimra.
- ezt talán mégsem kéne. - húzódtam el. - haza megyek, pár holmiért. Valami különleges kívánságod van?
- Hozhatnál magaddal egy doboz cigit. - görbítette le a száját.
- Nehogy kihasználd ezt a pár napot, hogy egészségesebb legyél, igazad van. - teremtettem le.
- Na de…- tiltakozott. - beteg vagyok.
- Jól van. - adtam meg magam. – de csak egy doboz.
- imádlak. – csókolt meg újra.
- oh, szóval csak ezért imádsz. – durcáztam be.
- Nem , nem. - átkarolt a derekamnál fogva, és közel húzott magához, egészen közel. – azért imádlak mert , te vagy a világon a legtürelmesebb , legmegértőbb, legaranyosabb , és legőszintébb ember, plusz képes vagy elviselni a tömérdek mennyiségű hülyeségemet. – már megint a fél oldalas mosolyával próbál elkápráztatni, persze nagy sikerrel.
- Hogyne tudnék szeretni , egy ilyen csupa szív , lökött pasit, mint amilyen te vagy ? – a karjaimat átfontam a nyakán, már épp csókoltam volna meg, mikor bejött Dr.Ross.
- Mr. Holloway , kérem jöjjön velem, a kórtermét előkészítették.
- Majd később jövök. – egy apró csókot adtam neki, majd Jacksont el is vitték.
Elindultam haza a kocsival, az eső zuhogott, és iszonyatosan ideg volt.
Leparkoltam gyorsan a ház elé, és felrohantam a lépcső házban.
- Jó napot Mr.Braun. – lihegtem a második emeleten, de nem álltam meg.
- Óvatosan Mrs. David. – kiabált utánam.
Nem foglalkoztam vele, csak rohantam. Mikor beértem a lakásba Kyle szívatta Cézárt egy ronggyal.
- Hol van Jackson? - fordult felém.
- Kórházban, bevittem. Aztán kiderült, hogy borda törései vannak. - meséltem, miközben egy utazó táskába pakoltam Jackson cuccait.
- és amúgy, Jackson nem mondott semmi? – puhatalózott.
- Kellett volna ? - néztem rá. - annyit mondott, hogy ha kiengedik lesz egy meglepetése. Tényleg. – kaptam fel a fejem. - te tudod mi az?
- Honnan tudnám Carrie ? Nem szokott ilyeneket az orromra kötni.
- Figyelj, nem jössz be velem ? Jackson biztos örülne ha te is meglátogatnád. - mosolyogtam rá.
- De miért is ne. .
Tulajdonképpen mindent elraktam ami kellhet. Alsónadrág, zokni, póló, nadrág, fogkefe. Nem is tudom igazából, hogy ilyenkor mit kéne még pakolni.
- mehetünk. - mentem ki zihálva a szobából.
Bepattantunk a kocsiba, és elindultunk.


- itt van mindened. - raktam le a táskát az ágy mellé.
- köszönöm . – mosolygott.
Rémes látvány volt Jackson. Infúzióra kötötték. Utáltam amikor agyon van szurkálva az ember.
Leültem az ágy mellett lévő székre Kyle pedig Jackson mellé az ágyra.
- rossz belegondolni, hogy pár napig üresen kell aludnom abban az óriási ágyban. – sopánkodtam.
- Emiatt én is eléggé le vagyok lombozva ne aggódj. - fogta meg a kezem. - mit fogok itt csinálni nélküled ?
- Majd minden nap meglátogatlak azon ne múljon. Különben is , így is szerencséd van, egyedül vagy a szobában.
- És unatkozni is egyedül vagyok. Kyle.- fordult felé. - elintézted ?
- Persze, meg van. –bólintott.
- Talán, valamiről lemaradtam? – kérdeztem zavartan.
- Nem.- mondták egyszerre.
- Oké. – sóhajtottam. - valamire még szükséged van?
- A cigim ?
Elővettem a zsebemből, és oda adtam neki.
- köszönöm. - mosolygott rám.

Sajnálom, hogy olyan hamar el kellett búcsúznom Jacksontól, de a kórházban is vannak szabályok a látogatást illetően. Egyre jobban kezdtem érezni a hiányát, mikor befeküdtem az ágyba, és egy nagy ürességet találtam csak a helyén. Minél előbb magam mellett akartam tudni.
Végig simítottam az ágyat, ahol feküdni szokott. A párnáját magamhoz szorítottam, és éreztem az illatát, ami meg nyugtatott. Legalább ha csak így is, de magam mellett tudhatom. Bár az illata csak még jobban felerősítette a hiányérzetét, tudtam, hogy kórházban van, és meg kell gyógyulnia.



Reggel semmi kedvem nem volt felkelni. Az idő rossz volt, és nem siettem sehova.
Zuhog az eső, dörög az ég, és rohadt hideg van. De Jacksont meg kell látogatnom, délután.
Felkeltem, felvettem egy fekete pulóvert , egy farmert , és reggelit csináltam.
- jó reggelt. - jött ki Kyle a szobából, majd leült az asztalhoz.
- Neked is. - mosolyogtam rá.
- Fura így kettesben.. már megszoktam, hogy Jacksonnal mindig együtt vagytok. – mondta, közben a kávés poharával játszott.
- Ne szokd meg, hamarosan haza engedik. - mondtam monoton hangon.
Kyle elé tettem a reggelit, öntöttem magamnak egy forró kávét, és leültem az asztalhoz én is.
- bejössz ma a kórházba ? - kérdeztem.
- egyértelmű.
Miután meg beszéltük az élet hatalmas nagy gondjait, Kyle figyelmesen felajánlotta, hogy elmosogat, így én tudok készülődni.
Nem akartam sokat vacakolni a tükör előtt, így csak végig húztam a hajamon a fésűt, és kiengedve hagytam. Ki egyenesítettem, és lezártnak tekintettem a készülődést.
- én kész vagyok. - mentem ki a fürdő szobából.
- Carrie, csak kórházba megyünk, minek öltözöl ki ennyire? – teremtett le Kyle.
- Ennél átlagosabban nem tudok öltözni. - motyogtam. - de igazad van, a te szakadt nadrágod, jobb mint az én egy színű átlagos pulóverem.
- Nem értem miért kell mindig beszólogatnod.
- Csak elmondanám, hogy most is te kezdted. De totál nem érdekel csak induljunk oké? De ha már itt tartunk, újra drogozol ?
Nem felelt semmit.
- gondoltam. idióta…

- Kyle tudod mennyivel mész ? - néztem rá. Kivételesen Kyle vezetett, és egy cseppet sem éreztem biztonságban magam mellette. Úgy száguldott, mintha egy forma egyes pilóta lenne. Nem siettünk, oké, és nem is kell lassan mennie, de a lassú és a gyors között van egy arany közép út.

- Igen Carrie látom. – mintha meg sem hallott volna. – valami baj van?

- Tudod, én még élni akarok. - És igen, rám tört az az érzés, ami négy évvel ezelőtt is. Ami a balesetben volt. - már átéltem egy autó balesetet, nincs kedvem újra kipróbálni .
Valószínűleg vette az adást, mivel visszavett a tempóból.. Ugyan így történt az a nap is. Senki nem gondolt a következményekre, csak a száguldás, és a pia számított. Már a megengedett sebesség fölött jártunk ép,hogy egy kicsivel, amikor aggódni kezdtem…de senki nem figyelt rám. És meg is lett a vége.
- hé jól vagy ? - zökkentett ki Kyle.
- soha többet…..ne csináld ezt. - néztem rá komolyan.
- Megrémültél ? - Az arc kifejezésében tükröződött a megbánás, így nem akartam vele tovább vitázni. Csak bólintottam egyet, majd többet egyikünk sem szólalt meg, legalábbis a kórházig.
- sziasztok. – köszönt mosolyogva Jackson, amint beléptünk az ajtón.

- szia. – csókoltam meg.

- ja.. szia. - mondta Kyle, mire én úgy néztem rá mintha ő felelne minden rosszért, a globális felmelegedésért, az erdők irtásáért, állat kínzásért.

- Összevesztetek? - Naná, hogy egyből észre vette.

- Dehogy is. - Kyle. - csak olyat játszunk ki bírja tovább, hogy nem szól a másikhoz.

- Remélem ezt most nem viccnek szántad. - ültem le Jackson mellé.

- Mi történt ? - Jackson tekintete hol rám , hol Kylera szegeződött.

- Semmi, hagyjuk, inkább pihenj. - nyugtattam Jacksont.

- Carrie, egész tegnap óta csak pihenek, de már kezdek tőle idegbeteg lenni. Szóval valaki elmondaná nekem mi folyik itt ?

Az ablakhoz sétáltam, nem volt kedvem tovább vitatkozni. Legszívesebben Evaval lennék. Unom a folytonos vitákat, és azt , hogy mindig én jövök ki rosszul ezekből a veszekedésekből.
Nekem erre nincs szükségem…
- Carrie megint hisztizett egy sort. Gyorsan hajtottam és a balesetével példálózott. De már bocsánatot kértem. – Mesélte Kyle.
- Ez igaz Carrie ? – kérdezte Jackson.
Nem figyeltem rá, úgy tettem mintha meg se hallottam volna. Sokkal komolyabb dolgok jártak a fejemben. Utoljára akkor voltam kórházban, vagy is…. eszembe jutott az a nap, amikor felébredtem itt a kórházban. A baleset után.
Senki nem mondott semmit, hiába üvöltöttem, kértem, sírtam, hogy valaki mondja már el mi történt a többiekkel. Mindenki hallgatott, egy árva szót nem mondtak arról, hogy Gillen és rajtam kívül mindenki meghalt. Akaratlanul is , de ilyen alkalmakkor, amikor olyan helyre megyek, ami a balesetemmel kapcsolatos, mindig rám tör, az emlékezés. Grace a legjobb barátnőm már 4 éve nincs velem. A családjáról nem is hallottam, talán elköltöztek. Tavasszal lesz pontosan 5 éve, hogy ez történt, és én még mindig nem tudom magam teljesen túltenni ezen a dolgon. Hiába történik velem mostanában csupa jó dolog, a lelkem legmélyén mindig ott fog maradni ez az este, amikor mindenkit elveszítettem.

- Carrie, figyelsz rám? - kérdezte meg már bizonyára sokadszorra Jackson.
- Bocs, elgondolkoztam. - ráztam meg a fejem.
- Kyle hova tűnt ?
- Elment, elküldtem. - a kezét nyújtotta , én pedig elfogadtam és leültem mellé.
Átkarolt, én pedig hozzá bújtam, bár először nem nagyon mertem.
- Nem fáj, nyugodtan ölelj meg. – mosolygott.
Úgy tettem. Szükségem volt egy erős, és segítő kézre, és ezt csak Jacksontól tudom megkapni.
- hiányzol Cézárnak. - szakítottam meg a csendet.
- Csak neki? – lepődött meg. - mond meg neki, hogy ő is nagyon hiányzik nekem. Ha haza megyek pedig majd jól… megölelgetem.
- Na. – kaptam fel a fejem.
Észre se vettem eddig, hogy Jackson engem néz. Az arcunk mm-ekre volt egymástól. A szemem hol a szájára tévedt, hol pedig azt a gyönyörű zöld szempárt vizsgáltam. Ha nem kórházban lettünk volna….
Lassan megcsókolt, és én a felhők között jártam. Az ajkai puhák voltak, és finomak.
Az ajkamról a nyakamra tévedt Jackson érdeklődése,éreztem meleg leheletét, ami csak még jobban felizgatott, de ő még rá tett egy lapáttal. A kulcs csontomnál járt, apró rövid csókokat lehelt a bőrömre, aztán váltott. Most a nyelvét húzza végig a nyakamon, lassan óvatosan, mintha csak egy porcelán baba lennék.
Eltoltam magamtól, és hosszan a szemébe néztem.
- Kérlek fogadj el olyannak, amilyen vagyok, és akkor egyre jobb leszek.
- Ezt most miért mondod nekem ? - furcsállta.
- Mert gondolkoztam, és tudom,hogy vannak hibáim. - kezdtem bele, de félbe szakított.
- Mint minden embernek Carrie. - suttogta.
- Csak had mondjam végig, kérlek. – le sütöttem a szemem. - Nem tudom pontosan megfogalmazni, de megpróbálom, hogy értsed is.

Bólintott.
- Amikor Kyle vezetett, hát mindketten tudjuk,hogy vezet… és a baleseten gondolkoztam.
- Azt hittem már túl tetted magad ezen. - Ezt teljesen úgy mondta mintha már unná a témát. Oké tudom, hogy mindig a baleseten jár az eszem.
- Tudod Jackson, vannak dolgok amiket nem lehet csak úgy pikk pakk elfelejteni. A lényeg az ,hogy ez a dolog mindig is az életem része marad, és tudom, hogy már unod, hogy folyton erről beszélek…
- Nem unom. - szorította meg a csuklómat. – azért utálom, hogy folyton erről beszélsz. , mert ezzel csak magadat kínzod.
Hirtelen beugrott mi történik velem.
- csak félek…- suttogtam.
- Még is mitől ? – a tenyerét az arcomra helyezte. - Carrie senki nem bánthat. Biztonságban vagy. Megvédelek mindentől , és mindenkitől. Soha nem hagynám, hogy bajod essen.
- Talán attól , hogy elveszítek magam körül mindenkit. De ez elég valószínűtlen mivel már megtörtént. Ott volt Grace, Henry…anyám. Többet nem tudnék elviselni.
- Nem is kell. Ha ki engednek végre innen, normálisan fogunk élni. Megadok neked mindent csak, hogy jobban érezd magad.
- Ez meg a másik dolog. – szipogtam, és az alsó ajkamba haraptam. - Dr. Beck nem is azért engedett ki mert rendbe jöttem….apám lefizette, és talán nem is kéne itt lennem. - körbe néztem. A tekintetemet lassan futtattam végig a falakon, majd Jacksonra néztem. - Mi van ha még bent kéne lennem az intézetben ? Nem csodálkoznék ha kiderülne, hogy bolond vagyok.
- Nem vagy bolond érted ? - közel hajolt hozzám. - ezt jól jegyezd meg. Nem csinálsz olyan dolgokat ami arra utalna, hogy pszichiátrián lenne a helyed. Normálisan viselkedsz, és úgy is cselekedsz.
- Néha szívesebben lennék az intézetben…ott nem történik ilyen dolog az emberrel, mint ami velem történt azóta, hogy kiengedtek. Túl gyorsan történik minden.

Jackson félre húzódott, majd maga mellé fektetett. Felém fordult, és átölelt. Közel hajoltam hozzá, hogy érezzem az illatát, ami eddig mindig megnyugtatott. A közelsége mindig egy menedéket biztosít nekem, de neki erről fogalma sincs…

- Nagyon hiányzik Grace ? – kérdezte.
- Amikor reggel felébredek, úgy érzem, valami hiányzik. Tudom, hogy valami nincs rendben, de kell hozzá egy kis idő, míg rájövök, mi is az..., aztán eszembe jut. A legjobb barátom - elment. Az egyetlen barátom. Hülye voltam, hogy egyetlen emberre összpontosítottam minden ragaszkodásom. De Grace egyszerre helyettesített nekem 10 embert. De most már ő sincs…
- Amikor Adammal elvesztettük a szüleinket..hogy is mondjam, nem viselt meg. Nem tudom miért. – meglepődtem, mivel most először mesél részletesen a szülei haláláról. Ilyenkor rosszul kéne éreznem magam, de én kezdtem megbékélni. – Adam akkor már nagykorú volt, így mondhatni ő volt a gondviselőm. Sokáig nem mentem haza, barátoknál húztam meg magam…- talán az idegességének tudhatom be, hogy az ujjaimmal kezdett játszani. .- minden hülyeségben benne voltam, amit így utólag már bánok, de tudom mit miért tettem. Később rájöttem, hogy a sok szabálysértés , garázdaság… mind azért volt, hogy még csak véletlenül se jusson eszembe anyám és apám halála. Adam könnyen feldolgozta, hamarabb belátta,hogy ő lett a családfő, és az életnek mennie kell tovább. – nagy levegőt vett, majd sóhajtott. – Ma már könnyen tudok róla beszélni, így elmondom az egész történetet. Én 16 éves voltam, Adam pedig 19. Mindenre pontosan emlékszem. Reggel felkeltem, lementem a konyhába, anya épp kávét főzött apámnak. Mindketten nagyon kedvesek voltak . – jó érzés volt hallani, ahogy csodálattal beszél róluk. – Anyám gyönyörű nő volt, imádtam. Aranybarna göndör haja pedig csak még fiatalosabbá tette. Hiába csináltam hülyeségeket, amiért apám legszívesebben elvert volna, anyám mindig megvédett. Leültem az asztalhoz, ő pedig elém tette a reggelit.
Lejött Adam, aki viccen kívül de a kedvencük volt. És igen, apám mindig elvitte motorozni, meg kocsikázni Adamot, engem persze soha nem hívtak. Talán mert még fiatal voltam hozzá, nem tudom. Akkor is épp elhívta valamerre, amiért én felkaptam a vizet. Kiabálni és csapkodni kezdtem, aztán elmentem otthonról. Az akkori társaságom persze elég balhés volt, még is velük lógtam, azt hittem az a jó ha törünk, zúzunk, és attól leszünk kemény legények. Elmentünk deszkázni, én pedig elmondtam apámat minden hülyének… haragudtam rá. Engem soha nem hívott sehova, egy közös programunk nem volt, pedig nagyon vágytam rá. Mindig Adamnak jutottak az ilyen dolgok.
A srácokkal pedig úgy döntöttünk, hogy a legjobb az ilyen érzések levezetésére, ha csinálunk valami nem normálisat. Betörtünk egy kirakat ablakot, jobb nem jutott eszünkbe.
Na mindegy, a nap végén Adam hívott, hogy azonnal menjek haza, nem mondott semmi konkrétat, de a hangjából leszűrtem, hogy sok jó nem történhetett. Én pedig haza mentem.
Amikor a házhoz értem, annyit láttam, hogy két rendőr kocsi állt a ház előtt, üresen.
Azt hittem amiatt jöttek, amit csináltam így félve mentem be.
De senki nem jött oda hozzám, tartóztatott le vagy ilyesmi, így rögtön tudtam, hogy valami történt.
Az egyik rendőr oda jött hozzám, és megkérdezte hogy hívnak és hol voltam,mire én valami kamu dumát be adtam neki. Adam oda jött hozzám, és megölelt, közben pedig azt mondogatta, hogy nem lesz semmi baj. - elhallgatott egy kis ideig, itt tudtam, hogy most jön a komolyabb verzió, majd folytatta. - nem értettem miért mondogatja ezt, ellöktem magamtól, és válaszokat akartam.
Az egyik rendőr leültetett egy székre, leült velem szembe és előadta az ilyen halálos dolgok előtt szóló körítéseket. Aztán egyszer csak belekezdett, hogy közlekedési baleset történt a fő úton. Vagy tömeg baleset, tudom is én… kérdeztem, hogy mi történt pontosan.
Hazafelé tartottak, amikor egy kamion előzni akart egy másikat, és az egyik kocsi pedig belerohant az egyikbe. Aztán szép sorjában történt a dolog, anyámék nem tudták kikerülni a katasztrófát. Azonnal meghaltak…. Mikor megtudtam nem viselkedtem sehogy csak elmentem, és az egyik haverom fogadott be, de túl sokáig nála sem lehettem, így leléptem és kénytelen voltam haza menni. Azok az idők voltak a legborzasztóbbak. Nem tudtam, hogyan kéne viselkednem, hogyan kéne kezelnem ezt a dolgot. Adammal sokat vitáztunk, de mindig vigyázott rám, és intézte a dolgaim. Pár hónap múlva pedig rájöttem, hogy nem jó az amit csinálok, anyámék sem azt karták volna, hogy csavargó legyek, így megembereltem magam. Segítettem ahol tudtam…
Hát ez az én történetem. - fejezte be.
- ezt még soha nem mesélted nekem . – néztem fel rá.
- nem szívesen beszélek erről..
- persze ez érthető is. Köszönöm, hogy elmondtad.
- Most már remélem érted, miért vagy annyira fontos nekem. Veled együtt, én sem akarok több embert elveszíteni. Csak azt bánom az egész dologban, hogy nem tudtam meg mondani nekik, hogy mennyire szeretem őket. – láttam mennyire szenved, ezért megöleltem. Most már értem ,hogy érezheti magát, amikor rám jön a hülye roham, és nem tud mit kezdeni a helyzettel.
- Biztosan tudják…- suttogtam, majd a nyakába temettem az arcom.
- ezt már sosem fogjuk megtudni. Azóta hiszem azt,hogy mindennek oka van…
- Miért nem mutattad ki, hogy mit érzel ? - szaladt ki a számon.
- mert a világon a második legrosszabb az, ha meghal, akit szeretsz.
- Mi az első ?
- Az első legrosszabb, ha engeded úgy fájni, hogy te is meghalsz -,itt belül. - és a szívére mutatott.
- Soha nem akarlak elveszíteni . – olyan közel bújtam hozzá, ahogy csak lehetett, lassan már féltem, hogy eltöröm azt a kevés bordáját is, ami épségben van.



- lassan mennem kéne. - törtem meg egy hosszabb csendet. Időközben elkezdett szállingózni a hó.
- Ne menj még el. - unszolt. A hangja teljesen megőrjített, mindig is oda voltam érte. Mély, rekedt, és erős.
- de mindjárt vége van a látogatásnak. – simogattam meg az arcát. Az ujjamat végig húztam az alsó ajkán, majd az állán. – meddig kell bent lenned ?
- Azt mondták legkésőbb 2 nap múlva engednek ki. De nem bírom már ide bent, komolyan….ettől leszek csak beteg, a bezártságtól. Ahelyett, hogy otthon lennék veled, itt fekszek és nem csinálok semmit.
- a meglepetést még mindig nem mondod el igaz ? - vigyorogtam rá.
- De nem ám. - nevetett. – örülni fogsz neki hidd el. Vagy is remélem, hogy örülsz majd neki.
- néha azon gondolkozok…- a fejemet a mellkasára hajtottam, és az ujjamat, ide oda húztam az oldalán. - mi lenne most velünk, ha nem ismerjük meg egymást. Pontosítok, mi lett volna ha, az intézetben nem barátkozunk össze ?
- Ez butaság, mindenképp meg ismertük volna egymást.
- Jackson, most komolyan…
- rendben, nem tudom. Szerintem ugyan ott tartanék mint mielőtt bekerültem… csak azt szeretném tudni, hogy miért én ? Miért szerettél pont belém ? Nem mintha lenne kifogásom, mert imádlak…- csókolt homlokon.
- Hát . - gondolkoztam. - Egyszerű titok: Várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott.
- nem mertem először lépni. Eléggé szomorkás voltál. Nyugtalan…
- Hölgyem, vége van a látogatásnak. – szólt be egy ápoló.
- Látod? Meg mondtam. - felkeltem az ágyból, rendbe raktam magam.
- ugye holnap is eljössz ? – a hangja olyan gyerekesen hangzott, hogy a szívem szakadt meg.
- Szeretnéd ? - mosolyogtam rá.
- Igen, legszívesebben haza mennék, ágyba vinnélek, és egy hétig ki se mozdulnánk a lakásból.
- És pontosan mit csinálnánk? - kérdőn néztem rá.
- Beszélgetnénk, minden percben elmondanám mennyire szeretlek, a tested minden négyzet centiméterére apró csókokat adnék.
- édes vagy..
- Asszonyom, most már tényleg mennie kéne. - jött be újra az ápoló és a csípőjére tette a kezét.

- holnap várlak. – mosolygott rám.

Nem mondhattam semmit, mivel az ápoló már így is eléggé berágott rám. Intettem Jacksonnak, majd elindultam haza .

Mivel Kyle haza vitte a kocsit, kénytelen voltam gyalog menni. A kórháztól vezető út, hosszú egyenes volt, és végtelennek bizonyult. Az út mindkét oldalán lámpák voltak, amik tökéletesen megvilágították a házakat. Én a járdán haladtam, amit fák vettek körbe. Meg győződtem róla, hogy a rablók, tolvajok, vagy más emberek akik erőszakosak, nem pont engem fognak kiszúrni.
Csendes hely volt, és kihalt. Talán azért mert már este volt, vagy pedig a hó esés miatt.
A szél süvített, és furcsa hangja volt, a fa ágak zörögtek, mintha ráznák őket. A földön sok lehullott levél, felnéztem és egy színűvé vált minden. Fekete, és fehér, mint a régi televízió műsorok. A lámpák elaludtak, ahogy sorban hagytam el őket. Kisétáltam az út test közepére, Dejavu érzésem volt. Lassan lépegettem előre, a hó a talpam alatt recsegett. Az egyik bokor megzörrent de csak egy pillanatra. Nem féltem, olyan érzésem volt mintha már megtörtént volna ez velem.
Körbe néztem, sehol senki. Előre szegeztem a tekintetem, és akkor megláttam.
Henry állt előttem, persze nem közvetlenül. Pár méter lehetett köztünk. A haja ugyanolyan kócos, és hosszú mint annak idején. Ugyanazt a bőrkabátot viselte, amit még együtt vettünk, hihetetlenül örült neki. Mosolygott, és lassan, megfontolt lépésekkel közeledni kezdett felém. Tudtam, hogy ez nem lehet valóság, Henry már hosszú évek óta halott, a karomban vérzett el,és én ezt tehetetlenül néztem végig.
- hallucinálok. – suttogtam.
- igen. - nevetett.

Nem mertem megölelni, sem hozzá futni. Nem tudtam felfogni mit látok, és válaszokat akartam, hogyan, és miért.
Mikor már kellőképpen közel voltunk egymáshoz, megállt és csak nézett.
- miért jöttél? - kérdeztem, a könnyeim pedig hullani kezdtek.
- Látni akartál. - halkan beszélt, mintha félne attól, hogy valaki hallja amit mond.
Az arca fehér volt, de ugyan úgy nézett ki mint annak idején. Persze, hogy is nézhetett ki volna másképp, halott.
- de te halott vagy. - fakadtam ki.
- Igen. Lassan már 5 éve. - előre lépett egyet, mire én rögtön hátra. - nem akarlak bántani Carrie.
Szaggatottan fújtam ki a levegőt. A szememet lehunytam, és elszámoltam magamban ötig.
Abban reménykedtem, ha majd kinyitom, rájövök, hogy csak a fantáziám játszadozik velem.
- Hiába csinálod ezt. - felelte unottan. – ha kinyitod ugyanitt fogok állni.
Kinyitottam a szemem, és valóban ott állt még mindig.
- Miért kínzol? - kérdeztem keserves hangon. Herny meghalt, és valamilyen szinten túltettem magam rajta. Beletörődtem, hogy már soha nem fog vissza jönni. Erre most itt áll előttem, még ha csak a fantáziám által is…
- felszakítod sebeimet. - hajtottam le a fejem. – mit akarsz ?
- Csak beszélgetni ne félj. - mosolygott rám, majd megérintette a vállam.
A szemébe néztem, ami ugyan úgy csillogott mint 5 évvel ezelőtt.
A kezét az arcomra simította, majd egy hirtelen mozdulattal magához vont, és megölelt.
Az érzelmeimnek engedtem, nem pedig az agyamnak. Azonnal átöleltem, és kapaszkodtam belé, mintha épp lezuhannék valahonnan, és ő lenne az utolsó esélyem az életben maradásra.
- annyira hiányzol. - zokogtam.
Hiába próbáltam elhitetni magammal, hogy már túltettem magam rajta, nem fáj már annyira a halála, és Jacksonnal tökéletesen boldog vagyok. Mikor éreztem Henry testét, ahogy az enyémhez simul, beugrott minden. A régi kapcsolat ami közte és köztem volt, a sok boldog pillanat.
- Te is hiányzol nekem…- a hátamat simogatta, a fejét pedig a nyakamba temette. Éreztem a leheletét a bőrömön.
- itt hagytál egyedül…- suttogtam.
- Nem direkt volt, te is gondolhatod. Nem én akartam, hogy így legyen… de az a tudat nyugtat meg, hogy már boldog vagy egy másik férfival. – éreztem a hangjában bujkáló csalódást, és fájdalmat.
- mi vagy te ? - néztem fel rá.
- sok mindennek lehet hívni. - nevetett. – szellem, kísértet, lélek, érzéki csalódás.
- Hogyhogy csak most jöttél vissza ? – jött a következő kérdésem.
- Mindig itt voltam Carrie. Mindig figyeltelek, és vigyáztam rád….- a szeme könnyes lett.
- De ez , hogy lehet ? Mármint… te halott vagy, és … nem kéne itt lenned. - zavart voltam.
- Nem tudom Carrie, nem tudom. De ha akarod, akkor elmehetek. - lassan kibontakozott az ölelésemből, mire én megragadtam a kezét és újra magamhoz öleltem.
Tudom, már halott, de a lelke… itt van most velem. Régóta arra vágytam, hogy láthassam csak még egyszer utoljára, és most itt van. Eljött a pillanat, és én nem fogom elengedni….
Mintha a sors próbára akarna tenni... Mintha tesztelni akarná a múlt a jelenemet...
- ne menj el újra. - motyogtam a mellkasába.
- Ha nem akarod nem megyek.

Nem tudom, hogy akik láthattak mit gondoltak erről, hogy egy lány késői órákban, az út test közepén beszélget magában, és a levegőt öleli, de nekem ez sokat jelentett.
Nem tudom , hogy történt, de az ágyamban ébredtem. Az ablakon keresztül, fény teljesen meg világított mindent, bele értve engem is. Egyedül voltam a szobában.
Azon gondolkoztam, hogyan jutottam haza tegnap este, és beugrott minden. Az ápoló nő, a séta, a lámpák, az út test, és Henry……