Sziasztok, itt a friss.

Amikor felébredtem azonnal eszembe jutott az előző este, amikor jöttem haza Jacksontól. Tudtam,hogy csak a képzeletem játszadozott velem, de akkor is hihetetlennek tartottam az egészet. Azt mondják, amikor egy ajtó bezárul, valahol kinyílik egy másik. Csak,hogy amikor én új dolgokba kezdek bele vágni, mindig elkezd kísérteni a múlt. Az a régi, sötét, és fájdalmas múlt, amit az ember minél előbb el akar felejteni, hogy boldog lehessen a jelenben, és a jövőben. Bele sem mertem gondolni, mit reagálna Jackson arra, ha megtudná mi történt velem előző este. Jobban mondva, nem akartam elmondani, egyszerűen nem mertem. Valakivel viszont muszáj volt megosztanom az érzéseimet, és a kétségbe esettségemet. Jobb személyt keresve sem találhattam, azonnal felhívtam Evat, meg beszélni egy találkozót. Szerencsémre nem kellett kétszer mondani neki, rögtön bele ment. Felkeltem az ágyból, és felöltöztem. Egy piros pulóvert választottam a mai napra, és egy egyszerű, megszokott farmert. A hajammal nem akartam törődni, így szabadon lógott le a vállamra. Kimentem a szobából, majd egyenesen be a fürdőbe. A tükörbe nézve , az elkeseredett régi önmagamat találtam. Nem akartam újra az a régi Carrie lenni, akit még mindig a múlt kísért, és ez befolyásolja a tetteit. Élni akartam, Jackson mellett. Sápadt arcom, és fáradt tekintetem pedig csak arra emlékeztettek, hogy oda tartok, ahonnét jöttem. Egy depressziós, bizalmatlan, meggyötört ember…Fog mosás közben is csak ez a tegnapi eset járt a fejemben. Talán csak egyszeri alkalom volt, és nem ismétlődik meg soha. Talán legbelül túl erősen gondoltam Henryre addig, míg a képzeletem elő nem csalogatta. Nem fordulhat ez elő még egyszer. Nem tudnám elviselni újra azt a fájdalmat amit annak idején….nem menne.

Sosem tartoztam a vidám emberek közé, ha jó kedvem van azt általában nem mutatom ki, vagy ha mégis, csak nagyon ritkán. Most kifejezetten rossz kedvem volt, és legszívesebben elbújtam volna az egész világ elől.

Mikor már a konyhában voltam, és Cézárnak készültem kaját adni, Kyle jelent meg.

- későn jöttél haza. - ásított.

- Nem vártál meg, és elvitted a kocsit. Kénytelen voltam gyalog haza jönni. – Halkan beszéltem, de én sem értettem miért. Próbáltam nem feltűnést kelteni, vagy nem is tudom.

- Fura voltál. - jegyezte meg.

- Az nálad mit jelent ? - megfordultam, hogy a szemébe nézhessek.

- Olyan… boldog voltál, nem az a Carrie, aki mindig egykedvű, komoly. Mosolyogtál, és vidám voltál. – a szekrényhez ment, elővett egy poharat, és teli töltötte vízzel.

- És ez…baj? Vagy , nem értem miért mondod. – Letettem a falhoz Cézár tálját, ő pedig nagy kapzsisággal, enni kezdett.

- Csak még nem láttalak így. – felült a pultra, mintha várna valamit. Közben a poharat szorongatta.

- Csak annak örültem, hogy Jackson jól van, és nem sokára haza jön. – az asztalhoz sétáltam, és elpakoltam a már három napja ott lévő papírokat, újságokat.

- Persze érthető. - ivott bele a poharába.

A beszélgetésünk egy idő után kezdett nagyon kínos lenni. Nem tudtam mit feleljek Kyle kérdéseire, így minél hamarabb leléptem otthonról, és a parkba sétáltam Evahoz.

- késtél. - mondta minden köszönés nélkül.

- tudom, mostanában a szokásommá válik. - motyogtam.

Leültünk az egyik padra, majd Eva rám nézett.

- Mi volt olyan sürgős, hogy telefonba nem lehetett?

- őrültnek fogsz tartani. Vagy el sem hiszed inkább. – sóhajtottam.

- Majd próbálkozom. – kacsintott rám.

- Tegnap jöttem haza Jacksontól a korházból, és gyalog jöttem haza. Mikor elindultam, szóval…megjelent Herny, és tudom, hogy hihetetlen és én sem akarom elhinni, de tényleg ott állt előttem. Még meg is ölelt, beszélgettünk. - fakadtam ki.

- Hogy nézett ki?

- Mint mielőtt meghalt. Ugyanolyan fiatal, 18 éves srác volt.

- Mit mondott ? – látszólag érdekelte a téma.

- igazából semmi különöset. Csak a haláláról beszélgettünk, de nem ez a lényeg Eva. - csattantam fel. - Én nem akarom újra átélni ezt.

- Boldog vagy Jacksonnal? – kérdezte egyszerűen.

- Nagyon. – nyögtem ki.

- akkor talán koncentrálj csak rá. Szeresd, és légy vele. Hernyt pedig felejtsd el…. de adok neked valamit. Ettől tuti jobb lesz csak mértékkel kell használni. - a táskájában keresett valamit, majd ki vett egy kis gyógyszeres dobozt. - Ez erős nyugtató. Egy lovat is kiütne, úgyhogy egyszerre csak egyet vegyél be. - majd felém dobta.

Szerencsére a doboz még teli volt, így nem kellett után pótlásért aggódnom.

- Szóval azt mondod ettől jobb lesz ? - néztem rá kétkedve.

- Nekem használt, amikor rémálmaim volta anyától. – mosolygott.

Kinyitottam a dobozt, és a tartalmából egyet rögtön be is vettem. Csak reménykedni tudok benne, hogy Evanak lesz igaza.

- Carrie, te is tudod, hogy jobb ha minél előbb belátod, ez nem volt valóság. Henry meghalt, Gracel együtt már nagyon régen. Most van egy komoly kapcsolatod, szeret egy férfi a szíve minden szeretetével, és bármit meg adna neked csak azért, hogy boldog légy. –magyarázta.

- Tudom…- sóhajtottam. – amikor Jacksont megismertem egy csődtömeg voltam. De összebarátkoztunk, és segített nekem, és egyre jobban éreztem magam amikor vele voltam, nem akarok újra olyan lenni mint régen Eva… nem akarok. - zokogtam.

Eva megölelt, én pedig elvesztem a karjaiban. Kellett valaki, aki támogat, és kapaszkodhatok belé.

- El kell mondanod Jacksonnak. - mondta, bár ez inkább utasításként hangzott.

- Félek ha megtudja… elhagy. – suttogtam.

- Ha szeret, nem hagy el, és biztos vagyok benne, hogy megértené. - megragadta a karom, és leintett egy taxit. Betuszkolt, beült mellém. Ellenkezni se volt időm, annyira meglepődtem Eva cselekvő képességén.

- A temetőhöz legyen szíves. - utasította a sofőrt.

A temető…gondoltam. Egy ideje már nem voltam kint, talán tényleg itt lenne az ideje.

- meglátogatjuk őket. - csatolta be az övét Eva.

Bólintottam, és az ablakon bámultam kifele.

A nyugtató némiképp hatott, valamivel jobban éreztem már magam.

Elővettem a kis dobozt, szomorúan vettem észre, hogy csak receptre adják…

Vissza raktam a zsebembe, és elhatároztam mit fogok csinálni ha haza megyek. Leülök a kanapéra, egy pohár víz kíséretében, és annyi nyugtatót veszek be , amennyi feledtetni tudja velem ezt a dolgot. De a francba is… még Jacksonhoz is be kell mennem.

- min gyötrődsz ? - kérdezte Eva.

- Elfelejtettem, hogy még Jacksonhoz is be kell ugranom.

- Oda már nem kísérlek be. Amúgy mostanában elég keveset vagytok kettesben…valami gond van ?

- Sok dolga volt mostanában. - megerőltettem egy mosolyt, de látszólag nem vált be.

A taxi leparkolt a temető kapujához. Eva kifizette, majd a taxis elhajtott.

Ott álltunk a kapu előtt isten tudja mire várva.

Egyenes út vezet a sírokhoz. Az út mindkét oldalán szintén sírok vannak, de Grace és Henryé leghátul van. Eva intett, majd utána indultam .

Az időjárás fura játéka volt , a hó úgy esett, mintha zsákból öntenék, a szél pedig egyre jobban felerősödött. Ez az egész pedig egy fura hangulatot teremtett a temetőben.

A sírok tetejére már rá fagyott a jég, és egy kevés hó réteg is befedte. Érdekes, hogy egyes emberek mennyire elhanyagolják a sírokat. Mintha már nem számítana nekik semmit az az ember, aki egykor az életükhöz tartozott. Mintha azzal, hogy eltemették, meg nem történté nyilváníthatják a férjet, apát, szeretőt, családtagot.

Akár ez is lehetne egy módszer a felejtésre, de szerintem egy embert, aki egykor az életünkhöz tartozott, nem lehet, és nem is szabad elfelejteni. Valahol mélyen mindig meg kell őriznünk az arca vonásait, a szeme színét, a mosolyát, és a hangját, hogy amikor eszünkbe jut, ne kelljen azért sopánkodnunk, hogy elfelejtettük.

Soha nem akarom elfelejteni Gracet és Henryt, de annyira intenzíven sem akarok gondolni rájuk, hogy ne tudjam élni a jelenem.

A templom mellett haladtunk el, épp harangoztak. Ez csak még jobban felerősítette bennem az emlékeket. Eva megállt, én pedig mellé álltam.

Grace sírját rendszeresen gondozzák, ezt onnan tudom, hogy most is friss virág van a sírkő mellett és egy gyertya világítja meg a szirmok tökéletes színét.

- Majdnem 5 éve, hogy itt hagyott mindenkit. - Jelentette ki Eva, lassan és érthetően.

- Még is, mintha csak tegnap lett volna. – vágtam rá. A szememmel Henry sírját kerestem, lábujjhegyre álltam, hátha így könnyebben megy. Végül nem messze Gracetől megtaláltam. Hezitáltam rajta, hogy oda menjek, de végül elindultam felé. A szél közben ide oda dobálta a hajamat, szinte játszott vele. Befújt a pulóverem alá, amitől remegni kezdtem. Nem készültem még fel a hidegre, így a kabátot sem sikerült még elővennem a szekrényből. Egy szál pulóverben viszont mondhatni meg is lehetne fagyni.

- Most meg hova mész ? - kérdezte Eva.

- Hernyhez, végül is azért jöttünk ide nem ? - Hátranéztem, hogy elindult e utánam, persze ő még mindig Grace sírja előtt állt.

Herny sírja Gracenél is jobban volt gondozva. Az egész sírt szinte virág terítette be. Ahogy végig néztem rajta, mosolyognom kellett. Jó volt tudni, hogy Henry még mindig sok embernek számít, ez régen is így volt. Rengeteg barátja volt, sok mindenkire számíthatott a bajban. Ahogy végig futtattam a tekintetemet a virágokon, megakadt a szemem valamin. Egy kép volt az egyik virág előtt, bordó keretbe volt foglalva. Előrehajoltam, majd kivettem a helyéről a keretet.

Herny volt rajta. Széles mosoly volt az arcán, boldog volt. Kedves a családja, hogy ennyi figyelmet fordít a sírra.

„ május 3….” mintha valaki a fülembe suttogta volna, pedig senki nem volt mellettem. Eva Gracenél van még mindig, rajtunk kívül pedig senki nincs a temetőben.

- Henry ? - suttogtam. Körbe néztem, valóban senki nem volt a közelemben.

„ ne félj…itt vagyok.”

Remegni kezdtem, de már nem a hidegtől. Féltem, bár magam sem tudom mitől.

- Mit akarsz ? - suttogtam, és a szemembe könnyek gyűltek.

„ te jöttél ki hozzám…”

- ne csináld ezt velem. Engedj el. Már boldog vagyok mással, szeretem őt.

„ Biztos vagy benne ?”

- igen, teljesen biztos. – mondtam határozottan.

Utána már semmi válasz nem jött, megnyugodtam.

- Eva menjünk légy szíves. - elindultam, végig a hosszú egyenesen, ki a temetőből.

- Valami baj van ? Zaklatottnak tűnsz. – rohant utánam.

- Csak be akarok menni Jacksonhoz. – mondtam monoton hangon.

„ mondj nemet.”

- ez már több a soknál. – suttogtam, majd elővettem a gyógyszeres dobozt, és bevettem még egyet.

- Carrie, pont ezt mondtam, ne úgy edd ezt mint a vitamint.

- igazad van, de már régen volt az első. – mosolyogtam rá.

Hívtunk egy taxit, Eva haza ment , én pedig elvitettem magam a kórházba.

Mivel már párszor látogattam meg Jacksont, ismertem a járást. Be a főkapun, jobbra a folyosón, fel a lépcsőn, egy bal fordulat, és ott is vagyunk.

Az ajtaja nyitva volt, így óvatosan néztem be rajta , hátha bent vagy egy orvos, de szerencsére csak Jackson volt bent, aki az erkélyen bagózott.

- hiába kérném , hogy ne mérgezd magad igaz ? - beljebb sétáltam, és leültem az ágyára.

- hiába kérném, hogy legyél vidámabb igaz ? – mosolygott rám, én pedig csak komoly, és feszült arccal néztem tovább. – valami baj van ?

- Semmi, csak fáradt vagyok…- Jackson leült mellém, a hajamat pedig a fülem mögé tűrte.

- Pihenned kéne. - A homlokomba csókolt, és a hajammal kezdett játszadozni, közben a szemembe nézett.

Álltam a tekintetét, legszívesebben megkértem volna, hogy jöjjön haza velem, ebben a percben. Később rájöttem, hogy nem tehetem, hisz megsérült….

- Carrie, bántott valaki? - kicsit felemelte a hangját, innen pedig már tudtam, hogy nemsokára kiakad.

- Senki nem bántott, csak keveset aludtam. – Idegességemben, Jackson karján fel és le húztam végig az ujjaimat.

- Ha lenne valami, elmondanád ? - a kezével felemelte az állam, hogy egyvonalban legyünk, és mélyen a szemembe nézett.

Haboztam egy ideig, de végül igent mondtam. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy elmondom Jacksonnak a történteket.

Az ágymelletti szélen ültem, Jackson pedig feküdt. Összekulcsoltuk a kezünket, és úgy mesélt nekem mindenféléről. Szegényem már 3 napja van bezárva ide, és csak én és Kyle látogatjuk, ezért hagytam had beszéljen.

Nem is nagyon figyeltem, mivel ő sem várt választ, így az ablak felé fordulva ültem Jackson kezét fogva , és bámultam ki a tájra. Szinte már mindent elborított a fehér hó. Kint sikítozó gyerekek feküdtek a földön, hó angyalt csinálva.

- tudod azt szeretem a mi kapcsolatunkban, hogy őszinték vagyunk egymással. - mondta hangosabban Jackson, mire rögtön oda kaptam a fejem. - Carrie látom, hogy nyomaszt valami, bízz bennem mond el mitől félsz.

Nagy levegőt vettem, majd lassan ki is fújtam. Nem tudtam , hogyan kezdjek bele és most már olyan szinten rettegtem attól a pillanattól, hogy mikor jön vissza Henry, hogy muszáj volt el mondanom Jacksonnak. Talán tud segíteni, vagy legalább is tud rá valami okosat mondani.

- Ígérd meg, hogy nem fogsz bolondnak tartani. - a hangom rekedt volt, és olykor – olykor elcsuklott.

- sosem tartottalak bolondnak . – A karomnál fogva felhúzott a székről, és mint mindig, most is maga mellé fektetett.

A karjával átkarolt, én pedig az ölelésébe burkoltam magam.

- Ennyire rossz ? - mosolygott rám, majd végig simított az arcomon.

- Tegnap, amikor elindultam haza gyalog, végig az utcán… megjelent Henry, a szemem előtt. – nem mertem a szemébe nézni, így a nyakába temettem az arcomat.

Éreztem a mellkasán, hogy egy ideig nem vesz levegőt, majd egy hangosat sóhajtott.

- nézz rám. – a hangja határozott, és türelmetlen volt.

Félve tettem ugyan, de engedelmeskedtem.

- Mondott is valamit, vagy csak láttad ? – mihelyst ránéztem, a tekintete megenyhült.

- Beszéltünk, de csak a haláláról. Meg is ölelt, és olyan volt mintha élne. Aztán ma a temetőben…- természetesen félbe szakított.

- voltál a temetőben?

- Evaval elmentem. És oda sétáltam Herny sírjához, és valaki suttogni kezdett . De csak Eva és én voltunk a temetőben….Jackson…félek. Félek, hogy megbolondultam, hogy újra az intézetben kötök ki… félek ettől az egésztől.. miért történik ez velem. - zokogtam.

- Nem tudom, de ne félj kérlek. Nincs semmi baj. Biztos azért van az egész mert most lesz 5 éve…. mit mondott pontosan Henry? – Örültem, hogy aggódik értem, és félt. Jól esett, hogy törődik velem.

- Hogy mondjak nemet. - szipogtam.

- És pontosan mire ? – értetlenkedett.

- Nem tudom…

- Akarod, hogy haza menjek még ma?

Ha a szívemre hallgattam volna akkor azt mondom neki, hogy igen, és még pakoltam is volna helyette. De a józan ész vezérelt.

- Azzal tudnál segíteni most , ha itt maradsz és hamar meg gyógyulsz. - mosolyogtam rá, közben egy újabb könnycsepp hagyta el a szemem.

Jackson letörölte, a kezét az arcomra helyezte, és csak nézett.

- Mi az ? - kérdeztem egy idő után, mikor már teljesen zavarba hozott.

- Csak annyira gyönyörű vagy. – felelte.

Válaszképp megcsókoltam. Lassan, és persze bizonytalanul. Nem akartam valami olyasmibe belekezdeni, amiről tudom, hogy nem illik egy kórházban, így próbáltam vissza fogni magam.

- Nézd, nem tudok semmi jó tanácsot adni arra, hogy mit kéne tenned ez ellen a dolog ellen. – kezdett bele. - de lehet csak a fáradtság miatt van. nem ? - mosolygott rám.

- Nagyon remélem. – hajtottam le a fejem. - mikor engednek ki ?

- Hm… - gondolkozott. - a doki azt mondta két napja, hogy… igen… az annyi…. holnap reggel .- vigyorgott rám.

- De jó ! . – kiáltottam, és rá vetettem magam.

- Azért nálam jobban nem örülhetsz neki. Tényleg ha már itt tartunk, hogy ki engednek… szeretnélek elvinni a szülő városomba, Vancouverbe. Sokat gondolkoztam és be szeretnélek mutatni Adamnak.

- Ez komoly ? - Nagyon megörültem annak, hogy Jackson elvisz oda, ahol felnőtt.

- Persze csak ha szeretnéd. - mosolygott.

- Hogyne, nagyon is. – nevettem.

- A meglepetést pedig ott fogok megkapni. – halkult el.

Nem tudom mi lehet az a meglepetés, amit Jackson kitalált, de úgy látszik fontos neki, mivel mindig felhozza.

- Annyira nagy ajándék, hogy csak ott tudod oda adni ? - puhatalóztam.

- Nem, nem igazán. Csak ott szerintem jobban fog tetszeni, de Carrie most állj le a kérdezősködésekkel, mert úgy sem mondom el. - Vigyorgott.

- Jól van, feladom. – bújtam hozzá. - És, hogy érzed magad ?

- Kicsit még fáj az oldalam, de már jobb mint amikor behoztál. – mesélte.

- Látod jobb, hogy bejöttünk. – feljebb húztam a takarót Jacksonra, nem hiányzik , hogy a végén még meg is fázzon.

- Tudom, tudom. Igazad volt. - Lejjebb csúszott az ágyban, és nyakig betakarózott, én pedig átültem az ágymelletti székre. Kint iszonyat hideg volt, és bent sem volt melegebb, így nem csodálom ha fázott.

- Az a legrosszabb,hogy 24 órát még ki kell bírnom nélküled. Otthon Kyletól már lassan megőrülök. – nyafogtam.

- Rendetlen igaz ? - nevetett. – holnap reggel már otthon vagyok ne aggódj.

- így van…

Ez után egy hosszabb csend állt be a szobába. Egyikünk sem szólalt meg csak élvezte némán a másik társaságát. Oda kint a szél hangosan süvített,és ez a hang tökéletes aláfestő zene volt az én lelki állapotomnak. Dúltak bennem a gondolatok, az egyik énem mást akart, mint a másik. Néha legszívesebben vissza forgatnám az időt, a baleset előtti időszakra, hogy még egyszer utoljára kiélvezhessem az utolsó pillanatokat, amiket a barátaimmal tölthettem. A másik énem viszont hevesen tiltakozik ez ellen, mondván megtaláltam azt akit éveken át kerestem. Aki szeret, elfogad, és tisztel. Nagy lelkesedéssel próbálja bizonygatni, hogy boldog vagyok a jelenben, és még boldogabb lehetnék a jövőben. Elképzeltem már magam szerető feleség, és anyaként Jackson oldalán, ugyanakkor láttam ahogy elhagy, és egy másik nő karjaiban talál megnyugvást.

Sosem gondoltam bele teljesen mit várok az életemtől. Eddig mindig csak sodródtam az árral, és nem tettem semmit ami említésre méltó lenne. Nincsen diplomám, vagy szakmám amiből megélhetnék. Nem végeztem el a középiskolát, vagy az egyetemet amit bánok. Egyetemre mindig is menni akartam, nagy terveim voltak vele.

Ha lenne rá esély vissza mennék. Jobban mondva van rá esély. Nem akarom úgy végezni az életem, mint a hajléktalanok. Kell egy diploma, akármiből.