I remember you - Emlékszem rád...

Hy ! Ez lesz az első, és utolsó olyan fejezet, amiben mind a két főszereplő szemszögét láthatjuk. Ezentúl csak is felváltva lesz, de ebben a részben máshogy nem tudtam megoldani.

Nem kellett volna csak így elengednem, ilyen könnyedén. Marasztalnom kellett volna, vagy legalább megértetnem vele, hogy nem ésszerű amit csinál, hogy csak az indulatai vezérlik. De már késő volt, már elment és nem tudom mikor láthatom újra. Sok kérdés fogalmazódik meg bennem, és nem tudom, hogy mikor kapok rá válaszokat vagy egyáltalán kapok e. Még is várom, hogy egyszer majd visszatér. Aztán a gondolkozás helyét, az aggodalom vette át. Vajon hova mehetett ? Vajon nem csinál e hülyeséget ? Biztos voltam, hogy Abiehez megy. Talán ott majd megnyugszik, és belátja, hogy nem volt helyes a döntése. Talán megbánja amit tett és legkésőbb holnap reggel itt fog kopogtatni az ajtón bocsánatot kérve. Nem vágyom a bocsánatára, azt akarom, hogy visszajöjjön, hogy elmondja megbánta amit mondott. Hogy a karjaimba vesse magát és ott folytassuk ahol abbahagytuk. De mi van ha igaza van Kylenak? Hogy Carrie sérült, beteg és máshol lenne a helye. Ott ahol kellőképp vigyáznának rá, és kezelnék. Mi van ha igaza van Kylenak abban, hogy egy olyan érzékeny nőnek, mint Carrie nincs jövője velem. Nem tud normális jövőt kiépíteni családot alapítani.

- Ez hülyeség ! - jelentettem ki. Talán csak magamat akarom hitegetni nem tudom. De egyet tudok, szükségem van Carriere. Sokat gondolkoztam, hogy mit mondanék ha vissza jönne. Vagy ha valóban amellett döntene, hogy jobb ha vége a kapcsolatunknak. Barátságosan akarnék elbúcsúzni tőle, de mit mondanék? Mit lehet ilyenkor egyáltalán mondani? Haragban semmiképp nem akarnék elválni tőle. Nem akarnám megbántani, nem is tudnám. Összegyűjtöttem a gondolataimat, és magamban ismételgettem a szerintem tökéletes monológot.

„Te és én nem vagyunk egyformák. Más világban élünk, mégis te tanítottad meg nekem, mi az igaz szerelem. Te mutattad meg, mit jelent törődni valakivel, és ettől én jobb ember lettem. Szeretném, ha ezt tudnád. Nincs bennem keserűség a történtek miatt. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ami köztünk volt, igazi volt, és örülök, hogy legalább egy kis időre együtt lehettünk. Talán egy pillanatra te is ezt érzed majd, visszamosolyogsz, és gyönyörűséggel őrzöd meg közös emlékeinket. „

Talán ez lesz a legjobb, amit mondhatok neki. Ha már elkell válnunk legalább úgy tegyük, hogy mindketten mosolyogva gondolhassunk vissza az együtt töltött percekre. Hogy csak a jó jusson eszünkbe egymásról. De mihez kezdenék majd nélküle, nem gondoltam, hogy létezik ekkora szomorúság. Nekem a mindent jelentette, és most a semmi maradt csak meg. Nélküle üres lesz a lakás, az este, az élet. Nem tudom elhinni, hogy soha többé nem látom. Itt minden rá emlékeztet, ő mutatta meg nekem, hogy drog nélkül is lehet szép az élet. Hogy vannak még olyan dolgok a világban amik képesek nagyobb örömet nyújtani mint bármilyen tudat módosító szer. Az ő jelenléte megnyugtatóbb volt mindennél. Többre nem is vágytam csak, hogy mindig mellettem legyen.

- felkell hívnom Abiet. - ez volt a következő kijelentésem. Tudni akartam, hogy épségben van e. Muszáj hallanom valamit felőle… muszáj. Elővettem a mobilomat, és tárcsázni kezdtem Abiet.

- vedd fel kérlek. - kérleltem a kibúgó telefont, de választ nem kaptam. Persze,hogy is várhattam volna.

- Tessék? - szólt bele egy keserves hang.

- Abie, Jackson vagyok. - kezdtem.

- Jackson..- zokogott. - Carrie…Carrie…

- Mi történt vele ? – fakadtam ki. A lakásban fel alá kezdtem járkálni.

- Hazajött, feldúlt volt és… össze esett. Bryannal behoztuk a kórházba Eva az előbb ért ide.

- Atya ég – fogtam a fejem. Az én hibám. - azonnal megyek.

Választ persze nem vártam meg, rohantam. Össze szedtem a kocsi kulcsot, elindultam.

Az egész az én hibám. Útközben csak ez járt a fejemben. Ha akkor nem hagyom elmenni talán nem történt volna meg ez. Nem lenne most kórházban és nem kéne azon izgulnom vajon mi történhetett. Nem vigyáztam rá, és ez az én bűnöm. Leparkoltam a legközelebbi helyre és berohantam a kórházba. Az első szembe jövő ápolót megkérdeztem tud e valamit Carrieről, és szerencsém volt.

- az emeleten a sebészeten lesz. - Kedves volt, de én tiszteletlen. Minden köszönés nélkül az emeletre rohantam. Gyorsan szeltem a lépcső fokokat, persze ez normális reakciónak számít. A tv műsorokban is, amikor a férfi szerelme kórházba kerül, minden ésszerű gondolkozását elveszítve csak arra tud koncentrálni, hogy jól legyen a szerelme. Tulajdonképpen ezeknek semmi valóság alapja nincs, ám most még is úgy éreztem magam mint egy sorozat sztár.

Ahogy felértem a folyosó elején már egyből kiszúrtam Evát. A széksoroknál ült.. Oda futottam hozzá.

- hogy van ? – letámadtam, megijedt. Francba Jackson viselkedj.

- A doki mindjárt kijön, nem mondtak eddig még semmit. - nem sírt , de látszott rajta , hogy mennyire félti testvérét.

- Te mit keresel itt ? - Carrie apja, Bryan jött velem szembe. Agresszív és ideges volt. Engem hibáztat ezt már onnan tudtam, ahogy rám néz, és minden joga meg is van hozzá. – a te hibád, nincs jogod itt lenni. - sziszegte.

- Apa hagyd békén Jacksont. Carrie miatt jött ide. – Védett Eva, de minden szava igaza volt Bryannak. Nincs jogom itt lenni. Olyanokat mondtam Carrienek amit már én is bánok. Hagytam, hogy az indulataim vezéreljenek, nem pedig a józan ész. Örök hiba…

- Önök Carrie Davis hozzá tartozói ? - egy középkorú férfi jött ki, papírokkal a kezében.

- Az apja vagyok. – Bryan. - Doktor úr kérem mondja azt ,hogy minden rendben van.

- Szeretném ezt mondani, de sajnos nem így van. Megvizsgáltuk többször is. Vért vettünk tőle, megröntgeneztük. Tekintve a lánya régi életét amelyet az intézetben töltött , nem tartottuk véletlennek az összeesését, ezért CT vizsgálatot csináltattunk, és szerencsére megtaláltuk azt amit kerestünk. A lányának daganatot találtunk a koponyájában. Előrehaladott daganatról van szó, ami megmagyarázza a hölgy által mesélt viselkedéseket. Korábban nem tapasztalt érzelmi labilitás, a viselkedés megváltozása. – Evara nézett.- Ez a fajta rák, hangulat és személyiség változásokat okoz, hányinger, aluszékonyság. Ez mind azért van, mert egy fontos ideget nyom, elzárva a vért, ami így csak szivárogni tud. Azonnal meg kell műtenünk, ugyan is strokeot is kaphat. Ezt a magas vérnyomása miatt fontos mihamarabb elvégeznünk. Ha bele egyeznek a műtétbe kérem itt írja alá. - A doki átnyújtott egy papírt Bryannak, aki olvasni kezdte.

- Mekkora a kockázata a műtétnek ? – kérdezte Eva.

- Sajnos Carrienek daganata van. Úgy saccoljuk, hogy kb 1 éve alakulhatott ki, így a daganat megnőtt. Nem egy rutin műtét, de nem is lehetetlen. Mindent megfogunk tenni érte. – doki.

- Aláírom. - jelentette ki Bryan.

- Rendben van, akkor pár perc múlva végre is hajtjuk a beavatkozást. – Doki, majd elment.

Le kellett ülnöm az egyik székre, nem hittem el amit hallottam. Carrienek daganata van, és ez okozta a viselkedésének változásait.

- jól vagy ? - Eva leült mellém, majd átölelt. – hihetetlen… észre se vettük. Mindenki azt hitte, hogy még mindig a baleset miatt ilyen.

- Nem tehet róla senki…- suttogtam.

- mi van ha nem éli túl? - a szeme könnyes volt, tudtam nem válaszolhatok erre a kérdésére. Bíztatnom kell őt.

- Túl fogja élni. Carrie erős lány….

- Jackson…- Bryan állt meg előttem. - szeretnék bocsánatot kérni az előbbi viselkedésem miatt. Ha nem veszekedtetek volna, valószínűleg nem derült volna ki ez az egész, Carrie pedig szépen csendben meghalt volna. Tulajdonképpen. - nevetett. - még hálás is vagyok a vitátok miatt ha lehet ilyet mondani. De meg kell értened, csak nem rég kaptam vissza..

- Szakított velem. - jelentettem ki közömbös arccal.

- De most mát tudod, hogy nem ő akart szakítani veled. A viselkedése… ez nem ő, nem Carrie. – Abie.

- Ha gondolják bemehetnek pár percre Carriehez, - jelent meg ismét a doki.

- Jössz ? - állt fel Eva, én pedig nem tudtam eldönteni. Ha szakítottunk biztosan nem akar látni. De ha a műtét nem sikerülne, ez lenne az utolsó alkalom arra, hogy beszélhessek vele.

- meg akartam kérni a kezét. - nem tudom miért mondtam el ezt neki, ki szaladt a számon, de ha már így történt folytattam. – Vancouverben. Be akartam mutatni a bátyámnak, utána pedig meg akartam kérni a kezét. Családot akartam tőle… gyerekeket. Egy új életet…

- Jackson nem fog meg halni Carrie… gyere. - felhúzott, és a kórteremhez vezetett. Félve mentem be, de meg tettem.

Bryan és Abie már ott ült Carrie mellett, aki csak most fogta fel, hogy műtétre vár. Egy kockázatos műtétre.

- talán meghalok. - mondta teljesen közömbös érdektelen hangon.

- De túl is élheted. - ment oda hozzá Eva, ezzel teljesen egyedül maradtam az ajtóban. Nem éreztem magam odaillőnek tekintve a nemrég történt veszekedésünket.

- Szia. - köszönt félénken rám. – magunkra hagynátok pár percre ?

- Szia. - köszöntem neki, majd Abie, Bryan és Eva sorra távoztak a teremből. Lassú és megfontolt léptekkel közelítettem felé. Nem tudtam , hogy most mi is van velünk hisz szakított velem. Talán meg gondolta magát, talán nem.

- szeretnék bocsánatot kérni azért amit ma mondtam… én nem gondoltam komolyan. – szabadkozott.

- Tudom Carrie… nem haragszom. – nyugtattam.

- Szeretném ha folytatnánk.. még azelőtt mikor elrontottam. - a fejét fogta, láttam rajta mennyire sajnálja a dolgot.

( Carrie szemszög )

Mint kiderült daganatom van, ám én még sem félek. Tudom, hogy két esélyes a dolog, de nem rajtam múlik mi történik. Nincs választási lehetőségem. Nem én irányítom a dolgokat ezért aggódnom is felesleges. Isten tudja miért, de amikor most láttam Jacksont meg nyugodtam. Örülök, hogy kibékültünk…ő a mindenem.Már nem félek, mert tudom, hogy itt van. Aggódik értem… én pedig hülye módon szakítottam vele. Nem akartam, csak ki szaladt a számon át sem gondoltam. Én hülye…

Ez a doktornő is az idegeimre megy, le kellett vetkőznöm és egy hülye kórházi cuccba felöltöztetett.

- Fél ? - kérdezte kedvesen, közben pedig belém szúrt egy tűt, ami az infúzió.

- Már nem. - mosolyogtam rá.

Bejött egy középkorú doktor, aki elmesélte, hogyan is zajlik majd le a műtét. Nem akartam mondani neki, hogy egy árva szót sem értettem a szaknyelvűségéből, ezért csak hevesen bólogattam. Amit sikerült ki horgásznom a mondataiból, hogy altatásban fogják kivágni a daganatot. Több órát igénybe vesz ez a dolog, és kockázatos is lehet. A kockázat nem érdekelt, ha itt az ideje, hogy meghaljak nem tehetek ellene semmit.

- Nem lesz semmi baj. - mondta, majd a műtőbe vittek.

A félelem még mindig nem uralkodott el rajtam, pedig már a műtőben feküdtem. Az orvosok most mosakodnak be, a segédek pedig most pakolják elő a kellékeket. Az ijesztő dolgok egyedül a szikék voltak.

Ilyenkor az a legrosszabb, hogy az ember arra vár mikor altatják már el. Ezekben a percekben pedig túl sok ideje van gondolkozni. Nekem nem jutott eszembe félni, bár elképzeltem , vajon milyen is lehet a halál ?Csendes, nyugodt és örök. Nem tudom megfogalmazni pontosan, senki nem tudja. Az egyik orvos az arcomra rakta a maszkot, elkezdődött. A változás tehát ebben a percben kezdődik az életemben. Akármi is történik egyet biztosan tudni fogok : örülök, hogy Jacksonnal összehozott a sors. Sok dolgot tanultam tőle. Bár félek . Új személyiséget kapok, kiderül milyen is az eredeti Carrie, amit még magam sem tudok. Talán szégyent hozok magamra, hisz a körülöttem élők már tudják milyen vagyok . De ez eddig csak maszk volt, olyan mint ami most is rajtam van. Takarta az eredeti , az igazi énemet. Hirtelen egy dallam járt a fejemben, amit még Jackson játszott nekem az intézetben. Mindig is tetszett, és valahányszor megkértem , hogy játsza el nekem, mindig a kedvemre tett. Végig , újra és újra. Valahányszor a dallam végére értem, újra lejátszottam a fejemben. Ha meghalnék nem tudom mennyire viselné meg a többieket. Olykor bunkó voltam velük, de ettől függetlenül szeretem őket. Hiába veszekedtem velük nap mint nap, remélem tudják, hogy sokat jelentenek nekem. Jackson pedig… ha megkért volna a hónapok alatt, hogy legyek a felesége, biztosan igent mondtam volna. Vele tudom elképzelni az életem. Vigyázott rám mindig, segített és elfogadta a viselkedésem. Biztos vagyok benne, hogy megnehezítettem a mindennapjait. Nem tudott magával foglalkozni. Tudom, hogy sokszor elvettem a lehetőséget attól, hogy azzal foglalkozzon amit szeretne. Hiába is tagadnám, és nem tudom eddig miért is nem vettem észre, de mindenki úgy bánt velem mint egy törékeny vázára. Ha le esik összetörik, és vége. Soha többé nem lehetne pótolni azt a vázát, sok embernek a szívéhez nőtt. Talán ilyen vagyok én is a családom számára, bár ez hülye hasonlat volt részemről.

Sok érzés megy végbe a testemen ez alatt az idő alatt. Hol repülök, hol pedig a földön járok. Annyi gondolat fogalmazódik meg bennem, hogy nem is tudom melyikkel lenne érdemes foglalkozni először. Vajon van menny és pokol ? És ha van, melyikbe jutok én ? Talán már eddig is a pokolban éltem mikor még Jacksonnal éltem a lakásban. Bár ha nekem kéne választani, inkább azt mondanám arra az időszakra, hogy maga volt a menny. Minden nap azzal lehettem akit szeretek. Minden reggel mellette ébredtem, éreztem az illatát, a bőre érintését. Minden reggel átölelt, a fülembe suttogta, hogy szeret. Többre nem vágyom, ennyi épp elég. Legyen az enyém, és én az övé.

Szeretem, szeretem, szeretem. Örökké, és vissza vonhatatlanul. Minden reggel mellette akarok kelni , szükségem van rá. Egy mezőn voltam, és a földön feküdtem, sírtam. Rájöttem, hogy nem akarok meghalni. Vele akarok lenni de ha muszáj elmennem, szerettem volna aha tudja, mennyire hálás vagyok neki.

zuhanok…a sötétben zuhanok egyre lejjebb és nincs megállás.. Talán ha Jacksonnal máskor találkoztunk volna, más körülmények között, talán sikerült volna… talán lehettünk volna együtt boldogok. Lehetett volna közös családunk. Az egészben csak azt bánom, hogy idáig húztuk az elválást. Hogy most szenvedni fog, és isten tudja meddig. Nem akarom, hogy szenvedjen. Jackson a legjobbat érdemli. Nem akarom, hogy egyedül legyen, és a halott barátnőjét sirassa… ezért csak egyet tehetek. Küzdenem kell, az életben maradásért. Már csak azért is muszáj, mert azt akarom, hogy boldog legyen. Boldoggá akarom tenni, életem hátralévő éveiben. Ha Jacksonról van szó, a végsőkig is elmennék.

A betegségem előtt is haldokoltam. Napról napra, egyre közelebb kerültem a halálhoz, ehhez pedig nem volt szükség a daganatra. De Jackson mellett önmagam lehettem. Az lehettem aki akartam, nem volt szükség gátlásokra, és félelemre. Ő úgy szeretett ahogy vagyok.

Épp ezért, ha valaki elém állna és megkérdezné tőlem, mit is jelent számomra Jackson, csak annyit mondanék : mindent.

Az alatt, a kevés idő alatt amíg együtt voltunk, olyan szenvedélyt tudott nyújtani nekem, mint egész életemben soha senki. Vonzódom hozzá, és ez kölcsönös. Jackson olyan nekem, mit Júliának Rómeó. Megölte magát azért, mert nem lehet a szerelmével. Úgy döntött, inkább meghal mintsem, hogy olyan nélkül éljen, akit halálosan szeret. Ezt többször is bizonyította és csodálatos. Hirtelen egy nagy ürességet látok, nem tudok gondolni semmire, csak próbálom értelmezni a helyzetet….

( Jackson szemszög )

Már több órája ültünk kint, a váróban. Már mindenki többször végig futotta ugyanazokat a köröket, amik Carrie nélküli életről szólnak. Én legalább is így tettem. Próbáltam minden lehetőséget átgondolni, és felkészülni a legrosszabbra. Ám a műtőből most tolták ki vissza a termébe, a doki pedig ment utána. Esélyünk se volt megkérdezni, hogy mi történt. Látszólag nem is nagyon foglalkoztatta a mi aggódásunk. Teljesen érthető , az első most Carrie.

- ideje lenne már tájékoztatni minket. - Bryan egész idő alatt csak ezt hajtogatta. Igaza van, mindenkit érdekel mi van Carrievel, de még sem szaladhatunk az orvoshoz mint a kisgyerekek.

- ha majd ráérnek kijönnek és elmondanak mindent. - nyugtatta Abie, és igaza volt. A doktor abban a percben jött ki hozzánk.

- Mr.Davis. – a hangja elszánt de keserves volt. – Van egy rossz, és egy jó hírem.

- Kezdje a jóval. – szólt közbe Abie.

- Rendben van. A műtét sikeres volt, eltávolítottuk a daganatot. Felépül bár még vissza kell majd járnia kemoterápiára.

- És mi a rossz ? - kérdeztem.

- Sajnos a műtét során, amikor zártuk be a koponyáját megsérült egy ideg, aminek köze van az emlékező képességéhez. Pontosan még nem tudjuk , hogy tettünk e kárt benne, és ha igen mennyire nagyot, ezért perceken belül felébresztjük az altatásból, és szükségünk lesz egy olyan család tagra aki közel állt hozzá. – mondta a doki.

- Majd megyek én. - szólalt meg Eva.

A doki bólintott, majd Evaval együtt bementek a terembe….

( Carrie szemszög )

Egy doki jött be, és Eva. Nem tudtam pontosan minek ez a nagy felhajtás, de türelmesen vártam mi történik. A fejem be volt kötve, csövek lógtak ki belőlem és a monitor ami a szivet dobogását jelezte, egyfolytában csipogott. Fájt a fejem, hihetetlenül fájt. Sípolt a fükem, és forgott az egész világ.

- Üljön le mellé, és kérdezgessen. De csak nagyon aprólékosan, hogy maga jöjjön rá, ő fejezze be a mondatokat. - Mondta a doki, majd Eva le ült az ágy melletti székre és felém fordult.

- Szia, hogy vagy ? - mosolygott rám.

- Eva – hangom sem nagyon volt, így csak suttogni tudtam, vissza mosolyogtam rá .- jól köszi te ?

- Én is meg vagyok. Nézd beszélgessünk. – kezdett bele.

- várj egy percet, meséld el nekem, hogy miért vagyok én kórházban ? A dokik nem hajlandóak elmondani. – sóhajtottam.

- Oké, mire emlékszel? MI a legutolsó emléked ?

- Ezt nehéz lenne meg mondani. Sok mindenre emlékszem. – gondolkoztam.

- Kezdj bele, ráérünk. – mosolygott.

- Suli vége, Henryékkel elmentünk bulizni. De balesetünk volt, mindenki meghalt kivéve Gill és én. Utána anyáékkal nem jöttem ki valami jól, intézetbe küldtek. Ott kezeltek, és javult az állapotom.

- Megismertél valakit az intézetben ? - puhatalózott.

- őő…. igen, igen meg. Egy srác, hosszú haja volt, Jackson. Jóban vagyunk, azt hiszem. Mindig mesélt, meg viccelődtünk is.

- És utána ? – a homlokát ráncolta, nem értettem.

- Kéne még valamire ? – értetlenkedtem.

- ezek az események mikorra vezethetőek vissza ? - kérdezte halkan a doki Evat.

- úgy 2 évvel ezelőttre.

A doki kinyitotta az ajtót és intett valakiknek. Perceken belül apám, Abie és Jackson jött be.

- téged ki engedtek ? - csodálkoztam.

- hogy ? – kérdezte.

- Nos, Nicol ismertesd a diagnózist. - nézett rá a doki egy rezidensre.

A lány megköszörülte a torkát, és hol rám, hol apámékra nézett.

- úgy hisszük Carrienek Retrográd amnéziája van, ami csak egy bizonyos ideig emlékezik vissza, kb 2 évvel ezelőttre. Az utána történt dolgok pedig ki estek neki. Az állapota stabil , a viselkedési zavarodottsága pedig eltűnt. A daganattal együtt azt is eltávolítottuk. A szíve rendben van, az élet funkciói tökéletesek, légzési nehézségek még adódnak ezért gépre tesszük.

- Ez azt jelenti Mr. Davis . - fordult a doktor apámhoz. - hogy amire nem emlékszik, pontosabban ami az elmúlt két éven belül történt, nem szabad elmondaniuk neki. Hagyni kell, hogy magától jöjjön rá. – halkabban folytatta. – esetleg volt barátja , élettársa?

- igen, ez az ember volt mind a kettő. – veregette meg apám Jackson hátát.

- Nos uram, mint az ön is látja nem emlékszik magára, sajnos úgy néz ki hagynia kell, hogy újra vissza térjen Carrie emlékezete. Semmiképp nem mondhatnak el neki dolgokat ezzel csak ártanának neki. Kevés időt maradhatnak bent nála, és csak egyenként. Ha fájdalmai vannak kérem szóljanak az egyik ápoló nőnek.

- Rendben van doktor úr. – felelték.

Miután kiment a doki, én szinte azonnal vissza is aludtam olyan fáradt voltam.

( Jackson szemszög )

- ez meg , hogy lehetséges ? - kérdeztem kétségbeesetten Evatól. - Nem emlékszik rám, nem tudja ki vagyok, nem tudja, hogy valaha is együtt voltunk.

Eva megölelt. Jól esett, hogy valaki megérti mit érzek most. Hogy az az ember akit tiszta szívemből szeretek, nem emlékszik rám, és talán soha nem is fog.

- először is nyugodj meg. A doki szerint vissza fog tértni az emlékezete ne aggódj addig is kitalálunk majd valamit… ne félj..