Komikat kérek. ( 25 rész. )

A kórházban túl lassan megy az idő, ám a mai nap a kelleténél is lassabban tudván,hogy pár perc múlva végre haza mehetek Carriehez , Az életemnél is jobban szeretem őt, és bármit megadnék azért, hogy minden percben boldog legyen. Hálás vagyok neki azért, amiért minden nap bejön hozzám a kórházba, de látom rajta, hogy mennyire fáradt. Most is elaludt a karjaimban. Sok dolog érte mostanában, visszakapta a családját, újra normálisan tud élni. De aggaszt, hogy újabban képzelődik Henryvel. Tudom, hogy meghalt, és a barátnője is. Tudom, hogy nagy veszteség érte, és nem könnyű feldolgozni. De lassan 5 éve történt, és még mindig szerepet játszik az életében az a férfi, akit egykor mindennél jobban szeretett. Nem mondom , hogy nem esik rosszul, mert igen is rosszul esik, hogy a szívéből egy kicsi rész még mindig Henryt hiányolja. Tudom, hogy szeret és velem akar lenni, de nem tudom meddig bírom még így. Ugyanakkor Carrie sem tud mindent rólam. Nem tudja a néha előjövő elvonási tüneteimet, ami bár elég minimálisan jelentkeznek engem még is zavar, hogy vannak. Nem tudja, hogy sokszor megbánt azzal, amikor Henryről beszél.
De mindegy is, nem tehet róla…
Carrie egy tündér. Hiába vannak túlzott hangulat változásai, én imádom.
Most is édesen szuszog, legszívesebben összepakolnék és haza vinném. Jó lenne végre vele lenni, kettesben, otthon. Jövő héten pedig elviszem Vancouverbe, bár aggaszt a találkozás Adammal. Rég beszéltem vele, és nem tudom, hogy fog fogadni. Annyit tudok róla, hogy van egy családja, felesége és egy gyereke. Talán nem is akar majd látni… fel kell majd hívnom.
- miért nem ébresztettél fel ? – Felült az ágyon, a haja a szemébe lógott. Hátra simítottam azt a kósza tincset, gyönyörű arca volt. Ahogy rám néz a barna szemeivel… ilyenkor a csillagokat is lehoznám neki az égről.
- Fáradt voltál, rád fért a pihenés. – mosolyogtam rá.
- Persze, az ápolónő meg hülyének néz közbe. – imádtam amikor megsértődik, olyankor még szebb. - csókolj meg.
Csak egy szavába került, én pedig örömmel megcsókoltam. Bevallom eleinte féltem, mikor Angela megkeresett , hogy drog kéne neki, és ha nem adok megöli Carriet. Rögtön belementem, hisz ha elveszíteném azt a nőt, aki most már az életemet jelenti nem tudom mihez kezdenék. De szerencsére Angela elutazott egy időre így most nem fenyeget minket ez a veszély. Ráérek akkor aggódni ezen újra, ha visszajön.
Carrie egy törékeny nő, akire úgy kell vigyázni akárcsak egy porcelán babára. De félek, egyszer elejtem, és összetörik.
Apró ujjait végig húzta az államon, majd a nyakamon megállt. Kínzott minden egyes érintése. Ilyenkor általában felébresztette bennem az alvó oroszlányt, ami az ágyába vitte volna. Hiányzott már a bőre puhasága, testének minden egyes négyzet centimétere. A haja illata, a szája íze. Ez mind - mind olyan dolog volt, amit nem bírok sokáig nélkülözni.
- Mr.Holloway. – A doki bejött széles vigyorral az arcán. Utáltam, furán nézett Carriere, mint aki a szemeivel felfalja.
- Doktor. - biccentettem. – hazamehetek ?
- Persze, csak a papírokat alá kell írnia, valamit még elmondanám, hogy pár napig nem erőltetheti meg magát, és pihennie kell és még annyi, hogy Dr.Ross szeretne feltenni magának pár kérdést ha nem bánja. – a papírjait tanulmányozta, de a szeme sarkából Carriet figyelte.
Közelebb húztam magamhoz Carriet, mire a dokival találkozott a tekintetünk. Úgy tűnik vette a célzást, mivel hamar elhadarta a formaságokat, és lelépett.
- mi történt ? - fordult felém, és a kezemre mutatott ami ökölbe volt szorítva.
- Ez a seggfej úgy nézett rád, mint aki perceken belül rád veti magát. – na igen, az ilyeneket mindig is utáltam. Alapjáraton egy enyhén féltékeny típus vagyok.
- Oltalmazó kis butusom. - sóhajtott, majd bekuporodott az ölembe.
A fejét a vállamra hajtotta, és apró csókokat adott a nyakamra. Imádtam a haja illatát. Kókuszos volt, és teljesen meg bolondít minden egyes alkalommal.
- csak szeretlek. - suttogtam. Régen soha nem voltam ilyen szókimondó, de amióta Carrievel vagyok, szükségét érzem minden nap elmondani, mennyire oda vagyok érte.
- Én is, egyre jobban. - mormolta a nyakamba.
Hiszem, hogy Carrieben megtaláltam azt a nőt, akivel leélhetem az életem. Aki a gyermekeim anyja lenne. Aki mindig visszarángatna a helyes útra, ha eltévednék.

- Hogy érzi magát Mr. Holloway - Dr. Ross bejött , majd levágta magát a kanapéra. Utáltam a fejét, mindig vigyorog, még a semmin is. - észre vettem a kórlapján és a vérvétel papírjain is pár különös dolgot. - rám hunyorított, gondolom azt várta, hogy magamtól kezdjek mesélni. Tudom mire gondol…
- Még pedig mit ? - mosolyogtam rá.
- Tudja azt maga. – nevetett. - Csak nem drogozott? Vagy még most is nyomja ?
- cöh..- ráztam a fejem. - Ehhez talán semmi köze a kórháznak. Nem ezért jöttem be.
- Jackson. - nyugtatott Carrie.
- Talán még is van közöm hozzá. Egy kisebb mennyiséget mutatott ki a vérvétel. Ha függő akkor szanatóriumba küldjük, ahol kezelni fogják. - a papírjaival kezdett játszani. Legszívesebben kilökném a harmadikról.
- Már voltam szanatóriumban. - felemeltem a hangom, már totálisan felidegesített. - nemrég engedtek ki.
- Ohh, akkor ezt is bele kell írnom a jelentésbe. - elővette a tollát, majd jegyzetelni kezdett.
- Miféle jelentésbe ? – nézett rá Carrie.
- Na ide figyeljen ! – Már nem bírtam tovább türtőztetni magam. Felálltam, és olyan közel hajoltam a dokihoz, amennyire csak lehetett.
- Ezt talán még sem kéne Mr.Holloway. - a képembe röhögött.
- Jackson kérlek. – Carrie megragadta a csuklómat, és próbált arrébb húzni a dokitól.
- Asszonyom, legyen szíves kicsit magunkra hagyni az úrral. – mosolygott rá Dr. Ross.
- De…- kezdett bele Carrie , félbeszakítottam.
- Carrie, jobb lesz ha most kicsit ki mész innen. - nem fordultam hátra, Dr.Rossal folyamatosan álltuk egymás tekintetét. A feszültséget pedig vágni lehetett volna.
Szerencsére nem kellett kétszer mondanom neki, ki ment majd becsukta maga után az ajtót.

- mit akar ? – Dr.Ross alacsonyabb és jóval vékonyabb volt nálam. Nem tudom hova gondolt, de látszólag nem mérte fel az erő viszonyokat.
- Csak a munkámat végzem. Bár a kedvese roppant csinos. – vigyorgott.
- Hát persze… ne akarjon kóstolgatni mert rosszul fog járni. Remélem érthető voltam. Carriet pedig hagyja békén.- Próbáltam minél határozottabban mondani majd, fogtam magam az ajtó felé vettem az irányt. Carrie ott ücsörgött a fal mellett. Rámosolyogtam, és kinyújtottam a kezemet felé. Bizonytalanul belemarkolt, majd felhúztam. Bevezettem a szobába, és lefeküdtem az ágyra, őt pedig magam mellé húztam. Szeretem Carrieben, hogy minden megmozdulását kétszer is átgondolja, hogy mindent olyan bizonytalanul csinál. Felettébb aranyos.
- Akkor én mennék is. Nyugodtan pakoljon össze, a papírokat meg majd a nővér pultnál írja alá. – Majd ki is sétált Dr.Ross.
- Ez meg mi volt ? - Carrie hangja remegett, valószínűleg megrémülhetett.
- Csak egy kicsit beszélgettünk, semmi baj.
- nekem nem úgy tűnik…
Nem akartam tovább győzködni, így ráhagytam. Egy ideig még feküdtünk az ágyon, majd rászántam magam, hogy összepakoljak. AZ volt a szerencse, hogy nem volt sok cuccom. Mikor végeztem Kyle már a kórház előtt parkolt a kocsival. Bepakolta a cuccaim, majd elindultunk haza. Carrie az egész hazaút alatt egy szót sem szólt hozzám. Láttam rajta, hogy kezd szorongani, innen pedig rögtön tudtam, hogy hamarosan újra rohama lesz.
Leparkoltunk a ház elé, majd kivettem a kocsiból a táskámat. Carrie előre ment, Kyle pedig mögöttem kullogott.
- Carrie elég furcsa. – jegyezte meg Kyle.
- Tudom. - ránéztem. - nemsokára megint rohama lesz. - bántott a dolog, és nem tudtam tenni ellene semmit.
- Haver. - a vállamra tette a kezét. - meddig bírod ezt még ?
- Kyle nem tudok normális életet biztosítani Carrienek… de én próbálkozom. Szeretem, és fontos nekem. Egyszer már majdnem elveszítettem, még egyszer nem fogom.
- De te is látod, hogy ez nem fog működni hosszútávon. Ez neki sem lesz jó így….
Nem hallgattam tovább, nem bírtam volna elviselni az igazat. Próbálkozom , hogy Carrienek a legjobb legyen, de komolyan.
Mikor felértem a lépcsőn Cézár megrohamozott. Megsimogattam,majd leraktam a cuccaim az asztalra. Körülnéztem, hátha meglátom valahol Carriet, de úgy tűnt bezárkózott a szobába. Nem tudtam eldönteni, hogy bemenjek –e hozzá vagy hagyjam magára. Egy ideig hezitáltam de úgy döntöttem később nézek csak be hozzá. Benéztem a hűtőbe és örömmel láttam, hogy van minden finomság amit imádok, és Carrie ezt mind megcsinálta nekem. Az étvágyam persze rögtön elment, mikor eszembe jutott, hogy most is a sötét szobában ül, és teljesen elmerül a depresszióban.
Az ajtó felé néztem, ahol Cézár gondosan helyet foglalt a hálószoba előtt. Megsajnáltam, és gondoltam Carrienek sem lehet probléma ha egy kis állat veszi igénybe a társaságát így beengedtem. Cézár azonnal berohant , és szemeivel Carriet kereste, ahogy én is. Az ágyon ült, térdeit felhúzta és szorosan átkarolta. Sírt, szenvedett. Odarohantam, és a karjaimba vettem. Belefészkelte magát az ölelésembe, és hozzám simult az egész teste.
- Carrie. - szorosan magamhoz öleltem, kétségbe estem. Már nem tudtam mit kéne csinálnom, hogy neki jobb legyen. Nem akartam, hogy tudja, már nem tudok mihez kezdeni a rohamaival. Ugyan úgy szeretem, és vele akarok lenni, de nem tudom már, hogyan kezeljem.
- Nem bírom. - zokogta. A teste remegett, a bőre pedig rémisztően hideg volt.
- Kicsim..- suttogtam. – Carrie, légy erős kérlek. Próbálj meg úrrá lenni ezen az érzésen..- a hangom elcsuklott. de folytatnom kellett. - Muszáj leküzdened ezeket a rohamokat, próbáld meg. – Éreztem, hogy minden erejével kapaszkodik belém. A karjait szorosan összefonta a nyakam körül, éreztem meleg leheletét a bőrömön, és nekem csak az járt a fejemben, hogy nem tehetek semmit, de beszélnem kellett hozzá . Az intézetben is ha rohama volt , mindig beszéltek hozzá, és így lassan megnyugodott.
- Kérlek, higgadj le és próbálj valami másra gondolni. Valami szépre….
- Mesélj nekem Vancouverről. - lihegte.
Gyorsan összeszedtem a gondolataimat, majd azonnal mesélni kezdtem.
- Gyönyörű hely, amikor Adammal még ott laktunk volt egy szép kertes házunk. A szomszédok nagyon kedvesek voltak, sőt, az egész városban mindenki nagyon kedves volt. Mindig süt a nap, és meleg van, a madarak reggelente az ablaknál csicseregnek. Este pedig elképesztő a naplemente a partnál.
- megmutatod majd a naplementét ? - dünnyögte.
- megmutatom. - a hátát simogattam, és meséltem neki még Vancouverről.


Délután 4 óra van. Carrie azóta megnyugodott, és elaludt a karjaimban. Kyle azóta párszor benézett már hozzám, hogy szükség van e valamire, de mindig leintettem. Gondolkoztam, rengeteget. Ez az egész nem fogja megváltoztatni a véleményemet attól, hogy Vancouverben megkérem Carrie kezét. Szeretem, szerelmes vagyok belé, szükségem van rá, és vele akarok lenni. Bármi áron.
Ha kell elviselem ezeket a rohamokat, és segíteni fogok neki. Ott kint szakadt a hó, és fújt a szél. Hideg volt, ezért feljebb húztam Carrien a plédet. A fejét a mellkasomra hajtotta, az egyik karjával pedig átölelte a nyakamat. Nem remegett, nem sírt, és nem félt. Óvatosan homlokon csókoltam, majd hátrahajtottam a fejem, és sóhajtottam. Nem tehet róla… csak ez járt a fejemben. Azért vagyok vele, hogy támogassam, szeressem, és vigyázzak rá. Ezzel pedig semmi gond nincs. Azt utálom az egészben, hogy ez alatt az idő alatt ő szenved. Pedig az életnek van szép oldala is, amit ő nem tud felfedezni.
Észre se vettem milyen gyorsan repül az idő. Már hat óra volt, Carrie pedig lassan ébredezni kezdett. Felemelte fejét, rám nézett de nem szólt semmit. Felkelt majd az ablakhoz sétált, és kinézett rajta. Megfordult, nekidőlt az ablaknak és csak bámult maga elé. Ahogy az arcát megláttam, megdöbbentem - annyira elgyötört, majdhogynem fájdalmas volt, és olyan hihetetlenül vad és gyönyörű.
- jól vagy ? - félve kérdeztem meg.
Válasz helyett csak bólintást kaptam. A tekintetét még mindig erősen a földre szegezte. Nem mozdult, nem beszélt.
- szükséged van valamire ? – faggattam tovább.
- semmire… - felelte.




Feleslegesnek éreztem magam, és hasztalannak. Felkeltem, és egy doboz a földre zuhant. Egy kis doboz volt, és még is hangos lármát csapott. Lehajoltam érte, és felvettem. Nyugtató, és már a fele hiányzott.
- ez meg mit jelentsen ? - fordultam Carriehez. Talán túl keményen kérdeztem, de nem tudtam uralkodni az indulataimon.
- Semmit. – Jelentette ki könnyedén.
- Carrie ez nem vicc. - oda mentem hozzá és megragadtam a karját. - beveszed a felét, és csodálkozik mindenki ha rohamod lesz.
- Nézd Jackson.. foglalkozz a saját dolgoddal.


Meglepődtem, hogy így beszél velem.
- próbálok segíteni neked, de hiába ! - kiabáltam, bár nem kellett volna.
- Nem kértem a szánalmadból. - sziszegte. – ugyan is az vagyok. Egy nagy szánalom halom. Igaza volt Kylenak . Meddig bírod még ezt velem ? Önző vagyok, mert nem hagylak élni. Folyton vigyáznod kell rám, és emiatt nem tudsz magaddal foglalkozni. Mindig csak én én és én….
- Te is tudod, hogy ez nem igaz Carrie…
- Hogy nem igaz Jackson ?! Mikor volt olyan perc, amikor nem gondoltál arra, hogy mi lehet velem? Hogy nem csinálok hülyeséget ? Hogy mikor lesz újabb rohamom ?

Hiába akartam válaszolni, egy árva hang nem jött ki a torkomon. Fájt, hogy ezt mondja…nagyon fájt…ugyanakkor dühített is, és kifordultam magamból. Olyanokat vágtam a fejéhez, amit én sem gondoltam komolyan.
- Ha így gondolod, miért nem mész vissza az intézetbe ? – kérdeztem gúnyosan. – miért nem szabadulsz meg tőlem, és hagysz élni? Mindig azt mondod, hogy talán egy másik lánnyal boldogabb lennék, aki nem szorul ennyi figyelemre aki, hogy is mondjam… normális. - Tudtam,hogy ennyi erővel egy kést is a szívébe szúrhatnék. Már megbántam, hogy ennyire nem tudtam uralkodni magamon.
- Oké, nézd. – a hangja higgadt volt, és komolyabb. - Legyen ahogy akarod. Legyen vége, folytassuk külön utakon… Talán így mindketten boldogabbak lehetünk majd.
- szóval legyen vége ? – kérdeztem vissza.
- Legyen. – mélyen a szemembe nézett. - vége.
Kiviharzott a szobából, én pedig el sem hittem, hogy kimondta. Amikor már megakartam kérni a kezét, amikor már minden készen volt… én pedig hagytam, hogy kicsússzanak a dolgok a kezeim közül….igen, ez rám vall.
Késleltetnem kellett volna a döntését, rá kellett volna vennem, gondolja át még egyszer, mérje föl a következményeket. Amikor az ember elkezd gondolkodni, mielőtt meghoz egy fontos döntést, rendszerint letesz a tervéről: nagy bátorság kell ahhoz, hogy megtegyünk bizonyos lépéseket. De én túl büszke voltam, és azt gondoltam, hogy ez csak valami múló dolog, majd magától megoldódik.

Van úgy, hogy nem kell valakinek meghalnia ahhoz, hogy ne legyen többé része az életünknek.