I remember you - Emlékszem rád...

- Mi volt olyan sürgős, hogy telefonba nem lehetett el mondani ? - Tom elég arogáns volt, de a reggelre vissza gondolva ez teljesen érthető, és elfogadható volt.
Már besötétedett, a parkot csak az utcai lámpák világították meg, de még így is könnyen ki vehető volt, Tom szeme alatt a lila monokli.
- Csak szeretnék bocsánatot kérni a történtek miatt.-szégyelltem magam.
-Rendben, ennyi? Akkor én megyek is.- El indult az ellenkező irányba,nem akartam,hogy így váljunk el, hisz mióta ki engedtek Tom volt az az ember, akivel önfeledten el tudtam beszélgetni.Tudta a múltamat, de elfogadott úgy,ahogy vagyok.
Megragadtam a karját, de Tom erősebb volt.Kitépte magát, a szorításomból és ügyet sem vetve rám, ment tovább. Előre szaladtam, és elé álltam.
-Carrie... ne erőltessük jó? Jackson már biztos ki van akadva,hogy velem vagy.
-Nem tudja,hogy itt vagyok és ha tudná sem érdekelne.Nem akarom,hogy haragudj rám vagy,hogy emiatt kelljen ...szétválnunk.- Tudtam,hogy szánalmas amit csinálok, szinte már könyörgök neki de nem érdekelt.
- Mit akarsz tőlem ? ? - üvöltött fel.
- nem..nem tudom.- feleltem.- de azt tudom,hogy mit nem akarok. Nem akarom,hogy többet ne találkozzunk.Szóval...nem akarlak elveszíteni. Tudom,hogy ez neked mást jelent... önző vagyok.Te vagy eddig az egyetlen barátom és nem akarok minden nap úgy fel kelni,hogy már te sem tartozol az életembe.Nézd Tomas... elfogadom akárhogy is döntesz... de tudnod kell, hogy... amikor melletted vagyok, találkozunk beszélgetünk, ön magam tudok lenni. És ezt nem mindenkinél mondhatom el.
Tomas nem felelt semmit.Hosszú percekig csak álltunk egymással szemben, némán.
Rájöttem,hogy a szavaknak ereje van,és reggel megfogom bánni, amit most mondtam.
De igaz volt minden szavam. Mióta Tomassal megismerkedtem, beletartozott azon kevés emberek közé, akiknek a közelsége nem okozott feszengést nekem.Önmagamat adhattam, és elfogadta minden hülyeségemet.
Mivel már egy ideje nemszólt semmit, csak nézett, és az újjait ropogtatta, megértettem.
Nem tudja ki mondani, ezért nekem kellett.
-Rendben van, értettem... akkor, örülök,hogy megismerhettelek és bár hiányozni fogsz, de elfogadom a döntésed.- nehezemre esett búcsút mondani neki, de nem tehettem mást.
Elindultam haza, amilyen lassan csak lehetett. Közben az eső is eleredt, többet nem is kívánhatna az ember.
Hiába vártam, reménykedtem,hogy Tom egyszer csak utánam jön, és megtudjunk beszélni a dolgokat de nem így történt.Nehezen, de elfogadtam.
Amilyen gyorsan lépnek be az ember életébe a barátok, olyan gyorsan is távoznak.
Úgy is fel lehet fogni,hogy egy újabb tapasztalattal lettem gazdagabb.
- Szia kicsim.- köszöntött Jackson, immár a lakásban.- hűha, jól eláztál. Miért nem jöttél haza előbb ?
A hajamból folyt a víz, a pulóverem, jobban mondva Jacksoné szintén vizes volt.
Tulajdonképpen nem érdekelt, nem vagyok cukorból , így egy kis eső mit számít nekem.
- Car..- szólt Kyle.- oh... szóval megint a hangulatod, olyan...
- Nem ! - vágtam rá.- jól vagyok, komolyan. Csak fáradt vagyok.- megerőltettem egy mosolyt,mielőtt úgy elkezdenének babusgatni mint egy kisgyereket, amiből már nagyon elegem volt.
- Oké, oké.Csak megszeretném köszönni a vacsorát, nagyon finom volt.- arcon csókolt.- de most szerintem el teszem magam holnapra. Jóéjt !
Miután Kyle bezárta maga mögött a szoba ajtót, levettem a pulóvert, és a konyhába siettem.
Nem voltam fáradt, se álmos.Nem tudtam magammal mit kezdeni.
- Car, mi a baj ? - Régen jól esett,hogy Jackson ennyit törődik velem, de most kifejezetten nem hiányzott. Magam akartam lenni, elrendezni belül a dolgokat.
Felé fordultam, és nekidőltem a konyha pultnak.
- Jól vagyok, hidd el. El mondanám ha nem így lenne.Csak ez a reggeli dolog, kiborít..
- Sajnálom,de már nem tudtam magam türtőztetni.
-Semmi gond, tényleg.
Jackson elindult a hálószoba felé, de egy pillanatra még vissza fordult.
A kezét nyújtotta felém.
- Majd később megyek, szerintem... elpakolok.- kerestem a kifogást.
-Dehát már minden a helyén van..
- Jackson csak adj 10 percet oké ? ! - fakadtam ki.
Nem mondott semmit, bement a szobába.
Utáltam amikor undok vagyok, és makacs. Mindig megbántok mindenkit akaratlanúl is.
Leültem a kanapéra és az egíik újságot kezdtem lapozgatni.Minden belenézés, és olvasás nélkül lapozgattam.
Elhatároztam. Akármi gondom bajom van, hogy a többiek emiatt ne aggódjanak,és ne lombozzam le őket, ezt mind egy mosoly mögé fogom rejteni. Unom már,hogy mindenki hangulatát én cseszem el.
De kész vége, ennyi volt.
Felálltam, és Jackson után mentem.
Az ágyon feküdt, nekem háttal.Nem hiszem, hogy már alszik.
Levettem a pólóm, átcseréltem egy toppra, és bebújtam mellé, mihelyst átöleltem, felém fordult.
-Jól vagy ?
-persze, semmigond.- megcsókoltam.
- Kezdtem aggódni.- erről beszéltem. Nem akarom,hogy folyton miattam aggódjon.
- Édes vagy, de semmi bajom. Holnap reggel el megyek Mrs.Northmannhoz a boltba... hivatalosan is felmondok.
-Én pedig Kylal kalandozni megyek... mekkora kalandozás, munkát keresünk.
- Feltaláljátok közbe magatokat..örülök,hogy Kyle is kezd egyenesbe jönni.
-Figyelj Car.. tudom,hogy mióta ismerjük egymást, egyszer sem beszéltünk róla, ha pedig még is szóba jött, inkább nem beszéltél róla, de... nem gondoltál még rá,hogy beszélsz a hugoddal?
- Nem is egyszer..csak nem tudom mit kéne mondanom neki.Hiányzik, és jó lenne őt újra látni, de ő határozta el,hogy lelép, és azóta nem is keresett minket.
-Te vagy az idősebb, neked kell megtenned az első lépést.Meg hát, neked is jobb lenne, ha jóba lennétek nem ?
- De... de ne beszéljünk erről jó?
- Ezt mondom.Akármikor szóba kerül a hugod, folyton témát váltasz.
Nem akartam felhúzni magam, és veszekedni sem akartam.
Megfordultam hátat fordítva Jacksonnak, és aludtam.

Mikor reggel felébredtem, már üres volt mellettem Jackson helye.
Az ágy melletti kis szekrényre néztem az órára. 9:50.
Korán volt még, de minél előbb túl akartam lenni Mrs.Northmannon.
Fel keltem, felöltöztem és elindultam.
A legnagyobb magabiztosságommal indultam el , hogy lássa nem vagyok egy gyáva nyúl, aki nem mer a szeme elé kerülni a vita után. Továbbá, elhatároztam,hogy elmesélem neki a szüleimmel való kapcsolatomat, természetesen csak röviden.
Úgy indultam el,hogy meg mondom neki a magamét. Nem fogom hagyni magam, és nem hagyom,hogy más a sárig alázzon.
-Jó reggel Mrs.Northmann.- köszöntem. A kassza mögött állt.
Rámnézett , levette a szemüvegét.
- mit óhajt, Mrs.David ? - a hangjából már megállapítottam,hogy a rólam gondolt véleménye mit sem változott.
-Tulajdonképpen fel mondani. És csak annyit a szüleimről, csak a félre értések elkerülése miatt, hogy ők hagytak el engem. Nem pedig fordítva. Mindent , amim most van, magamnak kellett meg keresnem, és összehoznom. Nem számíthattam rájuk, és azok után,hogy többet nem látogattak, szerintem érhető,hogy én sem keresem őket.
Miután befejeztem, Mrs.Northmann szemrebbenés nélkül nézett továbbra is.
Nem hatottam meg, de nem érdekelt.
-Csak ennyit akartam, viszlát.- miután kijöttem a boltból, nem akartam egyből hazamenni a négyfal közé.
Nehezen vettem rá magam, de végül elindultam Gillhez meglátogatni.
A baleset óta nem beszéltünk, és nem is találkoztunk.Ideje megtudnom,hogy mi van vele.
A memóriám elég jó, így könnyen oda találtam a házukhoz.
Csengettem.
Egy ideig nem nyitott senki ajtót, de aztán lassan kinyílódott.
-..Car ?- Gill mit sem változott az évek alatt. A haja ugyanolyan hosszú, az arca talán egy kicsit megviselt, a szeme alatt lila karikák tükröződtek, talán a fáradságtól.- nem hiszek a szememnek.
Mosolyogva indult felém, és jó volt látni,hogy örül nekem.
- Mikor engedtek ki? - ölelt meg.
-Én is örülök,hogy látlak, de ennyire ne akarj megfolytani.- nevettem.- amúgy nem rég. Talán 3 hete.
- Figyelj, várj egy percet.Felveszek egy cipőt és sétálunk oké?- vissza rohant a házba, és 5 perc sem telt bele, már az utcán sétáltunk.
- Mesélj már, mi van veled ?- a hangja kedves, és szelíd volt. Érezni lehetett, hogy komolyan érdekli az életem.
-Semmi különös.Kiengedtek, elköltöztem otthonról, most pedig a barátommal élek együtt.
- Ó igen, hallottam a szüleidről..nem csoda,hogy nem bírtál egy fedél alatt lenni velük.
- Mellékes, de te is mesélhetnél. Rég nem találkoztunk..a baleset..óta.- félve mondtam az utolsó szavakat, nem tudni,hogy Gill mennyire dolgozta fel azóta a történteket.
-Hát, a baleset után elég mogorva voltam egy ideig.De rendbe jöttem és tovább léptem.Tavaly összeházasodtam Dereckel.
- Ez komoly ? Úr isten, fantasztikus.Mindig is gondoltam,hogy ti ketten soha nem szakítotok majd. És nem változott a viszonyotok a házasság óta ? Csak mert tudod... a mende monda,hogy a házasság után minden kapcsolat romlik.
-A miénk nem.Sőt, egyre jobban imádom, pedig már elég régóta együtt vagyunk.De várj csak..azt modntad,hogy a barátoddal élsz... szóval..- félbeszakítottam, tudtam mire céloz.
- Hiányzik Henry, nagyon is. De tudom,hogy már nem jön vissza többé. Hasonlóan hozzád, tovább léptem. Muszáj volt.
-pedig mennyire szerettétek egymást. Nekem ti voltatok a példakép. A tökéletes pár.
-Ne is mond... rossz visszagondolni, mennyi mindent csináltunk együtt, és többé már nem látom.Csak az emlékek maradtak tőle.- Jacksont szeretem, imádom komolyan.De Henry... olyan volt nekem mint egy fogyasztónak a drog.Soha nem tudtam megunni, és napról napra többet akartam belőle.
- Nem akarom, hogy elszomorodj tőle, de amikor bementem cipőt húzni el hoztam magammal valamit. Szóval, a baleset után, a temetésen... ahova nem tudtál jönni..Dereckel elmentünk, és Henry anyukája adott Dereknek valamit.Amit neked szánt de nem tudta személyesen át adni.

Gill egy kis füzetet húzott elő a táskájából.Rögtön tudtam mi az.
Le ültünk az egyik padra, a főtéren és lapozgatni kezdtem a füzetet.
Sok sok élmény, érzelem, megörökítve rajzokba.
Henry imádott rajzolni, és tudott is.Nagyon tehetséges volt. Sokszor láttam nála ezt a füzetet, mindig megmutatta az aktuális alkotását.
A legvégén egy teljes lapot kitöltő rajz volt. Ezt még soha nem láttam.
Két ember volt rajta, egymásnak dőlve ültek a parton, nézve a naplementét.
És akkor belém hasított. Ez a baleset előtti napon történt.
Henryvel elmentünk sétálni, nyári este volt.Le ültünk a partra, és néztük a naplementét...

- Soha nem akarlak elveszíteni.Mióta veled vagyok, teljesen megváltoztam. Régen minden balhéban benne voltam, de miután összejöttünk ...elment a kedvem tőle.- Mesélte Henry.
-Szóval akkor jó hatással vagyok rád ? - a nap megvilágította a vizet.Henry kék szeme, csillogott, barna haját pedig a szél dobálta ide, oda.
-Nem is kicsit.De örülök,hogy így történt.Csak egy dolog miatt aggódom.- lehajtotta a fejét, láttam rajta,hogy vívódik.
-Mi az ?
-Nemsokára vége a sulinak, te 16 vagy, én pedig 18. Nem tudom még mit akarok kezdeni az életben, de elég rossz belegondolni,hogy mindenki belevág az életbe.Mindenki százfele megy, és véget érnek a barátságok.Anyámék el akarnak küldeni az állam másik felébe egyetemre. Jogra ráadásul.- nevetett.- de nem akarok elmenni.. nem akarlak itthagyni.
-Henry.. erre ne gondolj. Attól még,hogy mindenki elkezdi a saját életét, nem biztos, hogy soha nem látjuk viszont a többieket. De muszáj elmenned egyetemre.És... tudunk közbe találkozni.Ott a tavaszi szünet, a téli meg a diáknapok. Nem lehetetlen.- mást mondtam amit gondoltam. Henrynek tökéletesen igaza volt, életek kezdődnek, és nem biztos,hogy együtt marad a nagy csapat.- Holnap este elmegyünk bulizunk egy jót. Ne gondolj erre rendben?
- Szeretem benned,hogy nem hagyod,hogy akár csak 1 percre is szomorú legyek.
- Hát, amíg én itt vagyok, addig te nem fogsz szomorkodni.

- Ezt a rajzot, a baleset előtti napon csinálta.- meséltem Gillnek.
-Sajnálom, ha ezzel régi sebeket téptem fel.De mindenképp oda akartam adni..ezt neked akarta adni miután betellik.
-Köszönöm,hogy oda adtad.Hálás vagyok.- mosolyogtam, pedig belül üvölteni tudtam volna.
-Örülök,hogy találkoztunk, és ha nem haragszol, de én ezt szeretném rendszeressé tenni.
- semmi akadálya.
-nézd, most mennem kell, de remélem minél hamarabb tudunk találkozni.Majd felhívlak add meg a számod.- Leírtam neki egy papírra, elbúcsuztunk és elment.
Én maradtam továbbra is a padon, és tovább lapozgattam a füzetet...
Annak idején, hálás voltam istennek,hogy Henryvel keresztezte az utamat. Ő volt a mindenem.
Ha ő velem volt, bármire képes voltam. De isten nem létezik. És ezt meg is mutatta, mikor hagyta elvérezni őt.

Egy ideje már nem, de 1 évvel ezelőtt, míg az intézetben voltam, minden este elalvás előtt, magam előtt láttam az arcát.Ahogy mosolyog.
Sokszor álmodtam róla, az elején.Ahogy kézen fogva sétálunk.Beszélgetünk.
Henry jó ember volt.Sokáig nem értettem, miért pont ő..miért pont az én barátaim.
Hiányzik, de ő már a múlté.Tovább kellett lépnem, de az emléke örökre megmarad.
Hazamentem, fáradt voltam, vagy csak szomorú, magam sem tudom.
Senki nem volt otthon, aminek nagyon örültem.
Ledőltem a kanapéra, és becsuktam a szemem.Hagytam,hogy magával ragadjon a múlt emlékei.Henry volt a szemeim előtt.A hangja, a mosolya.. a bőre illata.
Jacksonnak soha nem beszéltem Henryről.Nem akartam ezzel untatni, ráadásul nem is akartam,hogy tudja.
Emlékszem, sokáig Henry után akartam menni, de idővel beláttam, ő sem ezt akarná.
Azóta csak az járt a fejembe, mi lett volna..." ha ".
Ha akkor nem hal meg, és túl éli.Együtt folytattuk volna tovább ?
Elment volna egyetemre? Vagy velem maradt volna. Tudom,hogy szeretett.Soha nem lépett félre, és minden nap elmondta,hogy szüksége van rám. Ugyanígy éreztem iránta.
Boldog vagyok Jacksonnal, és nem hagynál el semmiért. Henry halála után, ő az első, akit szeretni tudok.Akit elfogadok.Akibe szerelmes vagyok...
De az örök kérdés,már életem végéig elkísér. " mi lett volna ha ? "

A miénk egy befejezetlen tündérmese marad örökké...